Dögöljenek meg. Vagy haljak meg én. Bárcsak meglenne hozzá a lelkierőm, hogy befeküdjek a kádba és felvágjam az ereimet, de nincsen... Elegem van, utálom őket, ők utálnak engem. Alig várom, hogy elteljen másfél év, hogy örökre eltűnjek innen.

Persze én vagyok a rossz, én tehetek mindenről, folyton követelőzöm, és akaratos vagyok. Mert olyan komoly és önző kérdés volt az, hogy „akkor bevihetem a gépet a szobámba?” A húgom épp saját gépet kapott a szobájába. Anyámnak saját gépe van a tv mellett, szóval egyszerre tud hódolni mindkét mániájának, a tv-nézésnek és a munkának. Én meg ezek után hogy merészelem megkérdezni, hogy bevihetem-e a gépet a szobámba? Azt a gépet, amire én gyűjtöttem, direkt félretettem éveken át minden pénzem, nem vettem ruhákat, szendvicseket, CD-ket, cigit, piát, hanem spóroltam, hogy vehessek magamnak egy rendes gépet. Aztán összegyűlt annyi pénz amiből kijött egy jó gép, a gép jött is, meg is kaptam, csakhogy „névnapi és karácsonyi ajándék” címszó alatt. Akkor ki akartam fizetni, legalább ötször megkérdeztem, hogy mennyit fizessek, ki akarom fizetni, saját gépet szeretnék. Azt mondták ajándékba kaptam. Erősködtem, hogy ki akarom fizetni, hogy ne mondhassák, hogy azt a gépet ők vették nekem, ha akarják nyugodtan elvehetik, és hasonlók. Azt mondták, hogy nem fogják mondani. Nem is mondták. Olyan három hónapig, aztán kezdődtek a fenyegetőzések. Most persze megint, hogy a gép nem az enyém, hanem enyém meg a húgomé. Persze. Akkor kérek én is magamnak egy gépet a szobámba, amin XP van, 111 gigányi merevlemezzel, internet kapcsolattal. Nem érdekel, hogy nincs benne jó alaplap és nem futnak rajta rendesen a nagy teljesítményű játékok. Nem érdekelne, mert nekem elég lenne az internet és a hely a zenéimnek. Szerettem volna egy saját gépet a saját szobámba, hogy nézhessek a saját szobámban DVD-t, ha épp úgy tartja kedvem.

Persze mikor ezt elmondtam a válasz annyi volt, hogy nekem semmi sem elég, ha ennyire nem tetszik ez az egész, a gépet is földhöz fogja vágni apám, mint a hi-fimet. Persze azt tényleg én vettem, saját pénzből. Ötvenezer forintomba került, gyakorlatilag két évi születésnapi, névnapi, karácsonyi és húsvéti ajándék volt a nagyszüleimtől. Azt mondták, hogy így is azt nézek a tv-ben, amit akarok. Azért kíváncsi lennék, mit csinálnának, ha most lemennék és betennék a lejátszóba egy Lizzie McGuire DVD-t. Persze őket biztos nem érdekelné, hogy nekem a nyelvtanuláshoz rengeteg filmet kellene néznem, hogy fejlődjön a kiejtésem, nőjön a szókincsem és új szerkezeteket sajátítsak el.

Ha már nem döglök meg, akkor tűnjön már el ez a másfél év, hogy örökre eltűnhessek a szánalmas életükből!