Úgy érzem nem tartozom sehova. Valaha volt egy családom. Talán. Most gúny tárgya vagyok, aki folyton vitatkozik, azt keresi, hogy mikor mibe köthet bele. Volt egy iskolám, amit sosem szerettem igazán, de belül a lelkembe zártam, most már ez sem tetszik, utálok minden percet, amit eltöltök a falai között. Már nincs olyan hamar vége az óráknak, a percek mintha megtriplázódtak volna, csak azt veszem észre, hogy egyre hosszabbak az órák. És ennek köze nincs ahhoz, hogy nem értem az anyagot, mert újabban mindent értek, mármint a legtöbb anyaggal kapcsolatban. Egyszerűen úgy cseppen le a tanárok ajkairól a szó, mint a vízcsepp a csapról, lassan hintázik, majd elindul, gyorsul, és szétterül a mosdóban. Persze egyre inkább úgy érzem, hogy az a mosdó megtelik, egy csepp után robbanás szerűen átszakad a fala, és mindent ki kell adnom magamból. Ennek még nem jött el az ideje, de félek hamar eljön. Aztán ott van a virtuális életem is, vagyis csak volt. Millió helyre jártam a neten, blogokat olvastam, videókra vadásztam. Mára mindenki elidegenedett tőlem, nem érdekelnek sokak blogjai, az enyémbe is egyre kevesebb ember jár. A fórumokon is elfeledtek már, már csak egy sárgult fényképről kacsintok vissza a tablók közül. Mondhatni mindenki elfeledett az élet minden területén. Csak vagyok, senki sem keres, hogy egy-egy jó szót váltson velem, és én sem megyek a másik után, hogy ne felejtsen el. Kívülálló lettem, akinek semmihez sincs semmi köze. Meg kellene találnom az utamat haza, a hazába, ami az életem, a családom, a barátaim.