Ma nekiestem a fának, igen, nálunk még áll, már díszektől megcsupaszítva, csak szét kellene szedni, hogy eltehessük jövőre. Szeretjük január végéig megtartani szép hangulatot teremt, bár ez aztán semmi hangulatot nem adott. Szóval az egész lakásban leszedtem az összes díszt, de ezúttal nem éreztem űrt a szívem helyén, kifejezetten tetszik, hogy a lépcsőről eltűnt a műfenyőág az égősorral. A szobámban még megvan a fa, arra nem jutott időm, holnap vagy legkésőbb pénteken leszedem azt is, de azt imádom. Nem azért, mert karácsonyfa, vagy mert karácsonyi hangulatot ad, vagy mert szép, hanem a díszek miatt. Akárhányszor ránézek, eszembe jutnak a nagyszüleim, hogy már nem hozzák le többet a dobozokat a padlásról, hogy nem állítanak fát az előszobába, amit kerülgetni kell, ha a fürdőszobába megyünk, nem álljuk többet körbe, amint a csengő a Csendes éj-t dalolja. Nem szeretem a karácsonyt, de szeretem a nagyszüleimet. Bár csak elköltöztek, de elvitték a gyerekkorom, magamra maradtam az emlékekkel. Még a házba sem merek visszamenni, félek elsírnám magam, mikor kisétálnék a nagyszobából, elöntenének a nyári emlékek, mikor reggel pizsamában slattyogtam ki a konyhába, ahol a mama ült szemben az ajtóval és a Sláger rádiót hallgatta. Aztán bementem a konyhába, ő reggelit csinált, a papa pedig bejött a konyhába a szobából és összecsapta a kezét. Mindig összecsapta a kezét, olyan hangosan és váratlanul, hogy mindig megijedtem. Nem lesz több családi ebéd, nem fog többet a kutya vonyítani ha éhes, nem megyünk többet hátra a kertbe egrest vagy ribizlit szedni, elmúlt a gyerekkor, ideje felnőni. Nekem meg erőt kellene gyűjtenem, hogy el merjek menni a házba búcsút venni, vissza kell adni az önkormányzatnak, soha többé nem mehetek oda, nem nyaralhatok ott az unokatestvéremmel, a Hajnikával, nem mászkálhatunk a padláson, nem mehetünk többet a tóra, vagy hintázni. Mély levegő, egy lépés előre a medence széléről, érzem hogy zuhanok, érzem hogy közeledek a víz sima felszínéhez, hogy egyre távolabb vagyok a szárazföld biztonságától, majd a lábujjam megtöri a sima víztükröt, a testem is vízbe ér, érzem, hogy mindenhol érintkezik a tetemmel a hűvös víz, a vízfelszín pedig teljesen felborzolódott. Ez fog történni, jelenleg már elhagytam a földet, még csak a lábujjam ér vízbe.

De nem feledem, ahhoz, hogy új kontinenst fedezzünk fel, el kell hagynunk a szárazföld biztonságát.