Egy érzés, egy hirtelen villanás, és beugrott. Sokáig töprengtem rajta, mi is lehetett a címe, mi is volt benne pontosan. Aztán most, teljesen váratlanul beugrott. Hemingway: Cat in the Rain. Meg kellett keresnem, hogy újra elolvashassam. Az érzés olyan volt, mint amire emlékeztem. Kellemes, mégis nyomasztó. Hemingway biztosít róla, hogy ábrándozni nem rossz dolog, sőt szükséges. Ez tesz minket emberré. Persze a novella elsődleges tanulsága a gazdagság nyomora, de engem mégsem ez fogott meg, hanem a vágyakozás ismerős érzése. 'If I can’t have long hair or any fun, I can have a cat.' Ilyen mondatok naponta százszor cikáznak át a fejemben. Ha nem élhetek az San Franciscóban, akkor élhetek valami életet itt is, még ha nem is olyan színes itt a világ. Még ha itt az ég nem is olyan kék, a fű pedig kevésbé zöld. Mert San Francisco a legőrültebb város az egész bolygón, elég őrült ahhoz, hogy bárkit magába fogadjon.

Sokszor eltűnődöm, milyen lehet az élet a tenger túloldalán. Tényleg ott az a macska? Vagy ez csak egy gyerekes dac, természetes elvágyódás? Az én macskám is elillan, ha utána megyek az esőben? Ki tudhatná, valószínűleg senki. Csak annyiban vagyok biztos, hogy nincs gond a vágyakozással, ez tesz minket emberré. Ha pedig ember vagy, pajzsként tarthatsz olyan dolgokat magad elé, mint tévedni emberi dolog és hasonló bölcseletek. Mert magányosan születünk, az életünket egyedül éljük és végül magányosan halunk meg. Csak a hiányt érezzük. Vágyunk a biztonságra, kis pénzre, szórakozásra, boldog párkapcsolatra, egészségre. Csak akkor vesszük észre valami hiányát, ha elveszítettük. És csak azt veszíthetjük el, ami nem is volt a miénk.