80-as, 90-es évek rockhétvége volt a Slágeren, így egy csomó rég nem hallott gyöngyszem és kedvenc került lejátszásra. Többek közt olyanok is, amiket eddig nem tudtam besorolni a Sláger profiljába, régi, nagy kedvencek, amik sosem mentek Magyarországon a rádióban. Igazából már tavaly karácsonykor is furcsán néztek rám a szombathelyi Tescóban, mikor meghallottam a Goo Goo Dollstól az Irist (majd egyszer beteszem), de most is hangosan visítottam fel, mikor megszólalt a rádióban, mert ebben az országban ritkán lehet ilyen csodát hallani. Akkor is mindig feltekerem a hangerőt, ha néha-néha a Cranberriestől leadják az Ode to My Familyt, de a Goo Goo Dolls, az életem nagy szerelme, és tegnap délután lejátszották a legnagyobb sikerüket.

Kicsit halkabban örültem szombaton, mikor Tal Bachmantól szólalt meg a She's So High, pedig ez is gyönyörű és errefelé soha nem játszott szám. Igaz, a legtöbb rádiónak profilon kívül esik, egy olyan szám, ami 1999-ben volt a csúcson, így egyesek szemében elavultnak, míg a Slágeren meg túlontúl újnak számít, de a 90-es évek rockzenéjébe belefér, sőt, tökéletesen jellemzi a XX. század végét. Mert ez a szám is a szívem csücske. ♥ (A Kurt Nilsen verzió egy shit az eredetihez képest, hiába népszerűbb.) Mert ez a zene, nem az, amit manapság annak neveznek, mikor hang nélküli énekesek ugrabugrálnak a színpadon playbackre. Nem tudom, hogy hova tűnt a zene, de örülök, hogy egykoron létezett. Mert ez a szám olyan kiemelkedő, mint Kleopátra, Jeanne d'Arc vagy Aphrodité.