Kevés olyan dolog van, amin jobban el tudom röhögni magam, mint mikor belépek a keletibe és meglátom azt a nagy csomó embert, akik mind állnak, és csak állnak, a tekintetüket meg a kijelzőre szegezik, és azt várják, hogy kiírják a vonatukat. És csak állnak, hosszú perceken, fél órákon át, kerülgetni kell a sűrű tömegüket, mert csak állnak, és az álldogálásukban az egyetlen rendszer a káoszelmélet. Mindig arra emlékeztet, ahogy a halak lógnak egymás mellett a kampókról, arra várnak, hogy történjen valami, közben pedig akár az egész épület összeomolhatna, ők akkor is csak ott ácsorognának, és bámulnák azt a kijelzőt, mintha attól hamarabb indulna a vonatuk. Mért nem ülnek be valahova egy kávéra vagy teára? A vonatokat legalább fél órával előre kiírják, ha még nincs kiírva, mindenkinek belefér egy kis együttlét egy csésze valami felett, egy kis szeretet.
Ma sikerült túl korán kiérnem, szóval épphogy nyugtáztam, hogy ma még a szokásosnál is nagyobb a tömeg, és a tömeg méretével exponenciális mértékben nő a röhögjünk egy jót a heringeken kényszer, máris kiírták a vonatom a tábla legaljára, sikerült elcsípnem a vágyányszámot is, szóval elindultam abba az irányba. Vagyis nem is igazán magam indultam, hanem sodródtam, mert ami ott fogadott, az nagyjából megegyezett a karácsonykor hipnotizált emberek vonulásával, ha nem rohansz együtt a tömeggel, fellöknek, széttaposnak, és szerepelhetsz az esti hírekben, mint akit a megvadult csorda taposott halálra.
Egy csomót kellett kifelé gyalogolni, majdhogynem elértem az Aréna Plázát, míg előkerültek azok a kocsik, amik felénk közlekednek. Mint a vagonba felszállva megtudtam egy nénitől, csak Szombathely irányába kettővel több kocsi megy, mint általában. Az a néni is három nappal előre megvette a jegyet (én is), de neki már csak dohányzóba jutott, szóval nem hivatalosan tartózkodott ott. Kelenföldön egy második osztag rohamozta meg a vonatot, és velem szemben leült egy csaj, aki valamiért rendkívül ismerős volt. Csak valamikor Tatabánya után kezdett derengeni, hogy valószínű az egyetemről, mert ő az a csaj, akinél különórán voltam. (na, kinek van még ilyen pocsék arcmemóriája?) Egy másik srác, aki a mellettem lévő ülésre csapott le, helyjegy nélkül szált fel, mert egyáltalán nem is akartak neki jegyet adni, szóval direkt az ellenőrhöz ment, és kérte a bírságot, mert sietett valahova.
Amúgy az egész úton a vonat egy nagy felbolydult akármire hasonlított, vagy hatszor rohant el a kalauz mellettünk, de jegyet nem ellenőrzött. Az említett néni Szombathely előtt szólította le, hogy ugyan már, ha jegyet vett, legalább vessen rá egy pillantást. Én hiába lobogtattam, még csak rá sem nézett. Ugye ekkor már vagy fél órás késésben voltunk, az ellenőr biztosított minket, hogy visszakapjuk a helyjegyet, szóval tök jó.
Végül sikerült a vonatnak megérkeznie, mentünk is dörömbölni a jegy áráért, de csúnyán néztek ránk, és azt mondták, hogy az csak a szombathelyieknek jár, mert ide nem helyjegy van, csak helybiztosító jegy. Na ja, mert én nem utaztam Szombathelyig, nem fizettem ki a pótjegy felárát, velem nem késett a vonat, és én nem nyomorogtam, mintha egy menekülttáborba cseppentem volna. Nem azért a párszáz forintért, de ha már ígérnek valamit, akkor legalább betarthatnák vagy valami. Vagy olyat is csinálhatnának, hogy nem ígérgetnek.
Persze mindezek ellenére, vagy épp ezekért, ez egy rendkívül felejthetetlen utazás volt, különösen az a része tetszett, mikor papírfecnikkel kellett beszorítani az ablakot, mert hiába csukták be, a huzat mindig kinyitotta. MÁV-val utazni csupa móka és kacagás.
Friss hozzászólások