Jaj mán', tényleg züllünk. Ez vonatkozott a legkedvesebb témámra és egy újabb új tagra. Hm-hm.

Na mindegy, voltam, vagyok, leszek. Legalábbis egyenlőre úgy tűnik a létezésem a legbiztosabb dolog az életemben, minden más változik.

Monyon le a vihar!  Még egy rendes szél sem volt nálunk. Pedig úgy imádom a szelet! De nem, végigsöpört egész Európán, csak minket hagyott ki. Persze mindig azt mondják, hogy ez nem Magyarország, az időjárás-jelentés sem működik soha, ez egy olyan medence, hogy a dombok kiemelik innen a szeleket és a felhőket, így csak a megfelelőek érnek el ide, viszont azzal nem foglalkozik a magyar média. Reggel viszont olyan kellemes idő volt! Hazafelé meg ömlött a nyakamba az eső. Nem is annyira, mert sikerült úgy időzítenie, hogy akkor kezdett el szakadni, mikor vége lett az utolsó órámnak, de én meg átvertem, mert megvártam, amíg enyhül. :P

Helyzetjelentés: a húgomnak már net is van a szobájában. Ez olyan igazságtalan! Ráadásul mostanára összegyűlt 4 vlogbejegyzés is, és nem volt annyi eszem, hogy úgy nézzem őket, mikor senki nincs itthon. Illetve lett volna, csak betettem a lejátszóba egy Lizzie McGuire DVD-t és néztem két részt, aztán a harmadiknál, mikor már elalvóban voltam, illetve el is aludtam, beállított anyám meg a húgom, szerencsére felébredtem az ajtóra.

Anyámmal köszönő viszonyban (se) vagyok, nem tudom mi a baja, nem is érdekel, ameddig nem beszélünk, nem lehet belőle vita. Ő meg azt mondja, hogy én nem vagyok normális, meg miért nem vagyok vidám. Erre egyszerű a válaszom: Mi a francnak lennék vidám? Nem fogok neki mosolyogni, ha amikor csak tud, belém rúg. Utoljára ma délben izélt, mikor közöltem, hogy nem tartom szükségesnek, hogy autóval hazahozzon, vagy akár a táskámat elvigye, mert biciklivel vagyok, és nem szorulok mások segítségére. A mások segítségére szorulás nem volt benne, de erről szól a részemről a dolog, főleg ha ő akar nekem szívességet tenni, hogy aztán a fejemhez vághassa. Na mindegy, szépen kijavított, hogy „Biciklivel vagyok”-ból „Köszönöm, nem, anya, biciklivel szeretnék hazamenni.” Szerintem feleslegesek a romantikus körmondatok, de ha ez kell neki, felőlem legközelebb úgy fogalmazom meg, hogy „Nem látom szükségét a testem, lelkem vagy bármilyen testrészem, tárgyam, eszközöm hazaszállítását, mert képes vagyok egyedül is megoldani a kerékpár nevű találmányon, amit direkt azért használok, mert úgy jár, akkor indul, akkor érkezik, amikor én szeretném, anya.” Csak azt nem értem, hogy ilyen után mért várja el, hogy mosolyogjak. Szerintem a mosoly a mindennapok ajándéka, örülök minden egyes mosolynak, amit adhatok és amit kapok, de ugyanúgy ki kell érdemelni, mint a bizalmat, szeretetet vagy az élet más ajándékát.

Én mosolygok, szinte mindig, imádok mosolyogni, de nem fogok akkor mosolyogni, ha épp minden mozdulattal megbántanak, ha hallom, hogy pár méterrel odébb épp rólam sugdosnak, nem érdemlik ki, sőt egyenesen elutasítják a mosolyomat. Szóval egyértelműen kijelenthetem, hogy mosolyszünet van.