Olyan jól telt az egész nap, a ballagás hatalmas poén volt, nem tudom, hogy mért gondol rá mindenki úgy, mint egy szomorú akármire. Nevetésben törtünk ki, mikor mindenki elfelejtette a szöveget, vagy valami baki jött közbe. Végig vicces megjegyzéseket súgtunk egymás fülébe, ahogy a négy év alatt mindig. Semmi tragikus nincs benne, az egész egy jó buli.

Egész nap boldog voltam, vagy bosszankodtam, és alig pár perce teljesen véletlenül ráakadtam egy videóra a youtube-on. Mácsai Dániel, 1990-2007. Autóbaleset. A képeit elnézve és a pozitív hozzászólásokat olvasgatva egy olyan ember lehetett, aki mindig lenni akartam. Kedves, felszabadult, barátságos, jó kisugárzású. Csak egy nappal volt idősebb nálam, akár én is lehettem volna, ha az élet másképp hozza.

Azt hiszem, mindenki tudja, miről beszélek. Sajnos tudom, hogy milyen elveszíteni valakit. Nem olyan valakit, aki bár közel állt hozzánk, de idős volt, és szenvedett, a távozása kiszámítható volt. Egy olyan valakit, aki része a mindennapi életünknek, bár nem tudunk róla. És egyszer csak vége mindennek. És rájössz, hogy sosem hallod többé azt a csengő kacagást, vagy látod azt a mindig kedves arcot. Csak úgy. Átkozom 2007. június 10-ét. Tudod, hogy mit csináltam akkor? A számítógép előtt ültem, mint mindig. Azóta nem tudtam elindítani azt a játékot. Rájöttem, hogy amíg egy varázsdoboz előtt ülök, az élet eliramlik, és rájöttem, hogy az én hiányom sokkal kevésbé lenne feltűnő. Azóta gyászoltam, majd továbbléptem. Vagyis ma délelőtt, a temetőben Kitti sírjánál állva még így gondoltam, egészen addig, míg nem láttam ezt a videót. Rájöttem, hogy sosem lehet teljesen elfelejteni a fájdalmat. Rájöttem, hogy a fájdalom csak elhalványul, de ahányszor azt hallom, hogy valaki 17 évesen eltávozott, mindig eszembe jut.

2007 nyara a feldolgozás időszaka volt. Rengeteget gondolkodtam akkoriban, és sok mindenre rájöttem. Az élet túl rövid, hogy elvesztegessük. Élni szeretnék, ahogy Dani élt. Ahogy Kitti élt. Hogy hogyha valaki úgy dönt, hogy nekem is távoznom kell, valamit én is hátrahagyhassak. Önző vagyok? Talán. De nem túl nagy önzőség, hiszen nem csak magunkat tesszük boldoggá, hanem a környezetünket is, minden mosollyal, amit adunk, minden bíztató szóval, amit megosztunk, minden kedvességgel, amivel másokat segítünk. Az utóbbi időben próbáltam változni, igazán próbáltam, de rájöttem, hogy koránt sem olyan egyszerű, mint aminek elsőre tűnik. Az emberek elkönyvelnek, beskatulyáznak, hatalmas erőfeszítésekbe kerül, hogy megváltoztasd a véleményüket rólad. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetséges, csak nem szabad feladni, ettől máris jobb emberek lehetünk.

Tudom, különc vagyok, hogy ezzel foglalkozom az én napomon, amiből csak egy van az egész életben. De nem tehetek róla, ez vagyok én, és ezen nem is szeretnék változtatni.