Azt hiszem megoldottam a világ rejtélyét.

Ha rossz, ne örülj, hogy csak jobb lehet, mindig lehet még rosszabb. Ne hidd, hogy működik, úgyis rosszra fordul. Mindig. Minden.

Megint rá kellett jönnöm, hogy mennyire nincsenek barátaim. Annyira imádtam a tegnap estét, ma hajnalt és reggelt, még most sem értem, hogy mivel érdemeltem ki a meghívást ebbe a csodálatos baráti társaságba. Gyönyörű emberek, akik ismerik egymást. Voltunk összesen öten a hegyen, sütöttünk, vízipipáztunk, beszélgettünk, megvitattuk a világ gondjait. Olyat éreztem, amit régen nem, boldog voltam.

Aztán vége lett, hazajöttem és azon rágódtam, hogy miért is kerültem oda. Fogalmam sincs, nem érdemeltem meg. De jól esett, hogy vannak, akik emberszámba vesznek. Köszönöm. ♥

Itthon visszazuhantam a depressziómba, felvázoltam az összes lehetséges legrosszabb végkifejletet. Kínomban átrendeztem a szobámat. Tényleg azt hittem, hogy rosszabb nem lehet, de mindig lehet.

Most azon emésztem magam, hogy nekem mért nincsenek olyan barátaim, aki ismer, ismeri minden szokásomat, a gondolkodásomat. Akit felhívhatok az éjszaka közepén, ha valami nyomja a lelkem. Jó lenne valakivel beszélni. Jó lenne, ha valaki megvigasztalhatna. De nincs senki ilyen, csak gyűjtöm magamban a sérelmeket, a problémákat hosszú évek óta és arra várok, hogy jobb legyen, de csak nem lesz.

Boldog életem utolsó gyereknapját. Azt hiszem, ez az utolsó bejegyzésem itt, majd informálok mindenkit az újfent új blogról. Ezúttal áthurcolom a bejegyzéseket is.