Szívesen megválnék az érzéseimtől, olyan ambivalencia hullámzik bennem, hogy az már-már elviselhetetlen. Féltékeny vagyok másokra, mert jobb programijaik vannak. Irigylem őket a megköttetett igaz barátságokért. Szánalmasnak érzem magam, mert nekem egyik sem adatott meg. Ábrándozom, olyan dolgokról, amik lehetetlenek. Tehetetlennek érzem magam, mintha annak a tudatában fuldokolnék, hogy nem tudom kiszabadítani magam, hiába küzdök minden erőmmel, a végeredmény mindenképp a halál.

Amíg együtt szenvedsz a többiekkel, addig a szenvedés is sokkal elviselhetőbb. De hirtelen minden megváltozik, a kollektív sors véget ér, onnantól mindenki a maga keresztjét cipeli. Úgy érzem, szétszakadtam a vágyakozásomban, olyan dolgok után, amik valamiért elérhetetlenek.

Néha széles mosoly terül szét az arcomon, mikor becsukom a szemem és egy illatot érzek. Pár másodpercre újra úgy érzem, hogy a múltban járok, mikor még minden olyan egyszerű volt, de nem sokkal később vissza kell térnem a kegyetlen valóságba.

Nem marad más, csak az álmodozás, hogy egyszer én is lehetek az első valakinek, hogy én is lehetek majd (legjobb) barát, akit moziba hívnak, akitől CD-t kérnek kölcsön, akinek együttest ajánlanak, akivel együtt róják az utcákat csak úgy, egy fagylaltot majszolva. Talán majd olyan is lesz egyszer, mikor nem én leszek az elfelejtett, akinek csak a jogtalan vágyakozás maradt más élete után. Talán eljön majd az az idő is, mikor valakivel együtt álmodozhatok a jövőről, és nem kell egyedül, magányomban más társaságát irigyelnem, hanem büszkén mosolyoghatok igaz barátok közt. Talán. Egyszer.