Próbáltam követni a take it easy filozófiát, de basszák meg az amerikaiak, nem veszem könnyedén és kész, mert én ilyen túldramatizálós személyiség vagyok.

Igazából ez most Jucnak szól, mert gondoltam megfogalmazom, hogy kellemetlenül érintett, hogy pont azt követően, hogy levéstem az előző bejegyzésben, hogy miatta lenne bűntudatom, ha nem Pestre mennék, msn-en közölte, hogy tulajdonképp azért nem ír rám mostanában, ha nagy ritkán mégis online, mert újfent nincs túl sok közös beszédtémánk.

Ezt tényleg nem gondoltam volna, mert Juc mindig is benne volt abban a pár személyben (tényleg meg tudnám számolni egy kezemen), akivel bármilyen hangulatban képes voltam órákon át akármilyen témáról beszélgetni, mert vele tényleg gördülékenyen mentek a dolgok. Mert ő olyan, hogy hajnali 3-kor is lehet vele beszélgetni, mindig képes mosolyt varázsolni az arcodra. Mert vele akármilyen témáról lehet beszélni, a telefonok szundi üzemmódjától kezdve egészen addig, hogy a Rádió 1 adása Tóalmás előtt egy utolsó kanyarban tűnik el. Mert nyitott, barátkozós, mosolygós, őszinte, szókimondó. Mindig, mindenről van véleménye, nem fél szembe menni az árral, van stílusa és egyénisége, tudja, hogyan kell megnyitni másokat. Mert nem félsz neki megmondani a nemtetszésed, mert tudod, hogy nem sértődik meg érte. Mert ő volt az, akivel életemben először voltam a zp-ben, mert nála aludtam tavaly nyáron, mert ő olyan, hogy bármikor fel merném hívni, ha valami gond lenne. Mert ő benne van abban a pár emberben, akinek a blogjából akkor sem mulasztanék el egyetlen bejegyzést sem, ha hetekig offline lennék, hiába ír naponta több bejegyzést, akkor is minden egyes mondaton végigmegyek. Mert ő nem olyan, mint egy szappanopera, hogy pár rész kihagyásával ugyanoda lehet bekapcsolódni, mint ahol abbahagytad. Ő Juc, egy külön fogalom, aki először idegesítőnek tűnhet, de miután megszoktad a stílusát, és hogy milyen eszeveszett sebességgel mozog a világban, nem tudod nem imádni.

A probléma ott kezdődik, hogy valószínű, én voltam az, aki túlkombinálta a dolgokat, mert igazából nem is voltunk annyira sosem jóban, mert Juc mindenkivel nyitott és mindenkivel képes természetesen beszélni, még ha épp a véleménye szigorúan a tiéddel szemben helyezkedik is el.

De mért van szükség rengeteg közös valóságalapra két ember közti kommunikáció során? Mért nem lehetünk csak úgy barátok? Csak úgy, mert bírjuk a másikat, és mert szeretünk vele beszélni? Ennyi nem elégséges egy baráti kapcsolat alapjához?

Mert olyan nincs, hogy kevésbé jó társaság lennék, minkt a szélsőjobbos blogos társaság. Mert tényleg gáz, hogy mostanában nem beszélgetünk, mikor szeretjük a másikat.