Mood: totally exhausted
Music: My Chemical Romance – Welcome to the Black Parade

Olyan nem fair ez az élet! Tegnap hajnali fél 2-ig matekoztam, tök jól megy annak az izének a kiszámolása, csak pár hibát csináltam, de értem, és tudom, hogy hogyan kell csinálni, a hibák is mind csak számolásiak. Oké, az ciki, hogy a háromszög belső szögeinek az összegére 140 fokra jöjjön ki, de megoldottam, megkerestem a hibákat. Volt olyan feladat, ahol három eredményt húztam át, mert a negyedik volt a jó. De kijött, magamtól.

De nem ettől vagyok fáradt, vagyis bizonyára ennek is nagy jelentősége van, de nem tudok rendesen aludni, nem aludhattam mély álomban többet 1-1,5 óránál, szinte mindenre emlékszem miken gondolkoztam álmomban. Olyan fura, vagy azért, mert beteg vagyok, és ez nem hagy aludni, vagy az iskola stresszel ennyire. Ha az utóbbi, akkor nem tudom, hogy hogy fogom bírni az érettségit és a főiskolát/egyetemet.

Volt egy álmom, és rendkívül furcsa volt, apámmal mentünk kocsival, majd megálltunk, mert megérkeztünk utunk végére. Kiszálltunk a kocsiból és egy kanyargós patak mentén haladtunk gyalog, sátorozni, valahogy úgy, mint a mai Everwood részben, bár ez biztos nem lehetett rá hatással, mert csak órákkal később láttam ezt az epizódot. Ott haladtunk, a patak mély árkot vájt a dombok között, minkét oldalt a partján egy erősen sáros rész volt, több méter szélesen. Azon gondolkoztam, hogy láp vagy mocsár, és hogy mi a különbség a kettő között. Meg akartam kérdezni, de angolul, hogy „Mi a különbség a swamp és a marsh között?” Oké, beismerem, ez az angolóra hatása, ezen gondolkoztunk múlt szerdán, mármint hogy mi a különbség a láp és a mocsár között. Már majdnem megkérdeztem, mikor egy világosabb részre értünk, egy földes-kavicsos út haladt a patak mellett és egy ezüstszínű kocsi állt meg, és két ismerős szállt ki belőle, egy házaspár, akikkel együtt nyaraltunk Egyiptomban. Nagyon fura volt, mert arról szólt az egész, hogy ketten fogunk sátorozni, de kiderült, hogy ők is oda tartanak. Köszöntünk egymásnak, és emlékszem rá, hogy összetegeződtünk. Mintha olyasmi is szóba jött volna, hogy mit csinálunk, aztán mondtuk, hogy úgy terveztük, sátorozunk, ők értették, hogy mi a szándékunk, hogy az apa-fiú kapcsolatot szeretnénk erősíteni (pedig a valóságban nincs is ilyen), de a nő valami viccel elütötte az egészet, és utána sokkal enyhébb lett a légkör. Aztán elszakadt a fonal. Vajon mi történt volna ezután?

Aztán most úgy lebegek. Nehéz elmagyarázni, tudom, hogy nincs mit tennem, de nem zavar, élvezem. Jó, hogy nincs olyan konkrét tennivaló. Persze tanulni kell, de ebből áll az iskola, viszont az egyéb életem teljesen szétesett, eltűntek belőle az emberek. Volt egy remek fórum, ahol imádtam olvasni a hozzászólásokat, kapcsolatok jöttek létre, embereket ismertem meg. Aztán a fórum szétesett, nincsenek meg a színes hozzászólások, nagyon hiányolom Phoebet, Lytát, Rose-t és Tabyt. Valahogy ezért is kezdtem úgy a bejegyzésem, ahogy kezdtem, Rose szokta így, de mostanában semmit sem tudok róla. Szeretnék vele kapcsolatba lépni. És Phoebért is aggódom. Egyikükkel sem beszéltem már hosszú ideje, kivéve Tabyval, vele épp beszélgetek, de nem tudok semmit róluk. Mármint Lytáról tudom, hogy megvan, tőle olvastam pár hozzászólást, de Rose-ról és Phoebről semmit sem tudok.

A fórum ma egész nap be sem jött, de ha bejönne, sem olyan lenne, mint régen. Szeretném, hogy Lyta hétfőn megint szidja Freit, hogy miatta marad el az NCIS, szeretném, hogy Phoeb jöjjön az együtteseivel és a focival. Persze mindenki hiányzik, de többnyire írnak blogot az emberek, így az ő életükből nem maradok ki annyira. De Rose, ha olvasod, én is beleestem ebbe a számba! Most úgy illik a hangulatomhoz! „We'll carry on, we'll carry on, we'll carry on, we'll carry on!” És folytatni fogom, nem adom fel, remélem, hogy egyszer újra érezhetem a fórum szívének lüktetését, nem eshet minden darabokra örökre.