Bár lassan két órája vége lett a temetésnek, még mindig nem tudom elhinni, hogy a mi Anci nénink örökre elhagyta ezt a világot. Mi voltunk a legutolsó osztálya, utánunk nem sokkal nyugdíjba ment, majd rákot diagnosztizáltak nála, és most, három évnyi szenvedés után elment. Igazából nem rajongtam érte, nem szerettem túlságosan, nem is tartottam vele a kapcsolatot, mióta leadott minket az 5. év végén, most mégis megérintett, hogy meghalt. Ha temetésen vagyok mindig elgondolkozom milyen kevés az emberi élet, csak nemrég ment nyugdíjba, még csak 60 éves volt, itt hagyta a lányát, fiát, unokáit, férjét, anyját, a diákjait, mégsem haragudhatunk rá. Én mégis szomorú lettem, bár amilyen a hangulatom ezekben a napokban, nem is csoda, hogy ez is így megviselt. Most hogy közeledik a diáknap, előadással kell készülnünk, már az ötletjavaslatokról is ő jutott eszembe, vele mindig elsők lettünk, olyan nagyszerű ötletei voltak, csak ennyi az emlékem róla, meg annyi, hogy egyszer magyarázás közben véletlenül a mutatóujja helyett a középső ujját nyújtotta ki az osztálynak. Szerintem az egész általános iskolás életemből nem emlékszem sokra, igazából már az osztálytársakra is csak alig, nem tudom elhinni, kikel jártam egy osztályba. Nem is olyan régen Gizi nénit temettük, neki is utolsó osztálya voltunk, de ha ez jelenti a felnövést, akkor nem éri meg felnőni, hogy elveszítsük az összes embert, aki valaha közel állt hozzánk. Nyugodjék szegény békében!