...hogy nem fogok továbbtanulni. Nincs arra szükségem, hogy bármely magyar felsőoktatási intézmény egyik látszat vagy a realitás legkisebb morzsáját tartalmazó szakjának ezerkétszázötvenegyedik diákja legyek. Megéri bekerülni egy "neves" magyar egyetemre, kikészülni lelkileg, szellemileg, idegileg, rengeteg felesleges tantárgyat és tananyagot megtanulni, hogy aztán a diplomáig eljutva, majd a munkaerőpiacra kikerülve szembesüljünk vele, hogy a diplománk még magyar viszonyok között sem ér semmit, hát még külföldön? Mert szerintem kurvára nem éri meg. Ez lenne a magyar álom?

Egy szép 2008 júliusi napon egy táskával, az érettségi-bizonyítványommal, a nyelvvizsga-bizonyítványommal, az ECDL-bizonyítványommal és az összes többi személyes okmányommal együtt a kezemben kilépek a házból, amit addig nevezek otthonomnak, amíg a Rába-hídon áthaladva a vízbe hajítom a kulcsot, elsétálok a bankba, kiveszem minden pénzem és megszüntetem a számlám, és a főtéren végigsétálva az utolsó pillantásokat vetem a városra, ahol addigi életem töltöttem. Minden pillantásra egy emlék jut eszembe, a gyógyszertár, a templom, a könyvesbolt, a buszpályaudvar, minden ugyanolyan, mint a legelső emlékeimben, ez a város sosem változik, ugyanazok az épületek, ugyanazok a növények, fák, virágok, ugyanazok az emberek. A gimnázium még mindig ugyanúgy magasodik a főtér közepére, és figyeli az álmos kisváros életét, mint 100 évvel ezelőtt. Elsétálok a vasúti pályaudvarig, jegyet kérek az első Grazig közlekedő vonatra, majd onnan buszra szállok, kimegyek a reptérre, jegyet kérek a legközelebbi Uniós tagországba induló fapados járatra, felszállok, és Magyarországra úgy tekintek, mint a helyre, ami csak a múltam, az életem egy lezárt szakasza, amivel nem akarok semmiféle kapcsolatot.

/nem kérek kommenteket, ugyebár CN/