Végül csak leesett, hogy az iskolákban őszi szünet van. Oké, mentségemre szóljon, nálunk ilyen nincs, mi jövő héten ugyanúgy (nem) járunk órákra, mint máskor.

Kevés olyan dolog van, amin jobban el tudom röhögni magam, mint mikor belépek a keletibe és meglátom azt a nagy csomó embert, akik mind állnak, és csak állnak, a tekintetüket meg a kijelzőre szegezik, és azt várják, hogy kiírják a vonatukat. És csak állnak, hosszú perceken, fél órákon át, kerülgetni kell a sűrű tömegüket, mert csak állnak, és az álldogálásukban az egyetlen rendszer a káoszelmélet. Mindig arra emlékeztet, ahogy a halak lógnak egymás mellett a kampókról, arra várnak, hogy történjen valami, közben pedig akár az egész épület összeomolhatna, ők akkor is csak ott ácsorognának, és bámulnák azt a kijelzőt, mintha attól hamarabb indulna a vonatuk. Mért nem ülnek be valahova egy kávéra vagy teára? A vonatokat legalább fél órával előre kiírják, ha még nincs kiírva, mindenkinek belefér egy kis együttlét egy csésze valami felett, egy kis szeretet.

Ma sikerült túl korán kiérnem, szóval épphogy nyugtáztam, hogy ma még a szokásosnál is nagyobb a tömeg, és a tömeg méretével exponenciális mértékben nő a röhögjünk egy jót a heringeken kényszer, máris kiírták a vonatom a tábla legaljára, sikerült elcsípnem a vágyányszámot is, szóval elindultam abba az irányba. Vagyis nem is igazán magam indultam, hanem sodródtam, mert ami ott fogadott, az nagyjából megegyezett a karácsonykor hipnotizált emberek vonulásával, ha nem rohansz együtt a tömeggel, fellöknek, széttaposnak, és szerepelhetsz az esti hírekben, mint akit a megvadult csorda taposott halálra.

Egy csomót kellett kifelé gyalogolni, majdhogynem elértem az Aréna Plázát, míg előkerültek azok a kocsik, amik felénk közlekednek. Mint a vagonba felszállva megtudtam egy nénitől, csak Szombathely irányába kettővel több kocsi megy, mint általában. Az a néni is három nappal előre megvette a jegyet (én is), de neki már csak dohányzóba jutott, szóval nem hivatalosan tartózkodott ott. Kelenföldön egy második osztag rohamozta meg a vonatot, és velem szemben leült egy csaj, aki valamiért rendkívül ismerős volt. Csak valamikor Tatabánya után kezdett derengeni, hogy valószínű az egyetemről, mert ő az a csaj, akinél különórán voltam. (na, kinek van még ilyen pocsék arcmemóriája?) Egy másik srác, aki a mellettem lévő ülésre csapott le, helyjegy nélkül szált fel, mert egyáltalán nem is akartak neki jegyet adni, szóval direkt az ellenőrhöz ment, és kérte a bírságot, mert sietett valahova.

Amúgy az egész úton a vonat egy nagy felbolydult akármire hasonlított, vagy hatszor rohant el a kalauz mellettünk, de jegyet nem ellenőrzött. Az említett néni Szombathely előtt szólította le, hogy ugyan már, ha jegyet vett, legalább vessen rá egy pillantást. Én hiába lobogtattam, még csak rá sem nézett. Ugye ekkor már vagy fél órás késésben voltunk, az ellenőr biztosított minket, hogy visszakapjuk a helyjegyet, szóval tök jó.

Végül sikerült a vonatnak megérkeznie, mentünk is dörömbölni a jegy áráért, de csúnyán néztek ránk, és azt mondták, hogy az csak a szombathelyieknek jár, mert ide nem helyjegy van, csak helybiztosító jegy. Na ja, mert én nem utaztam Szombathelyig, nem fizettem ki a pótjegy felárát, velem nem késett a vonat, és én nem nyomorogtam, mintha egy menekülttáborba cseppentem volna. Nem azért a párszáz forintért, de ha már ígérnek valamit, akkor legalább betarthatnák vagy valami. Vagy olyat is csinálhatnának, hogy nem ígérgetnek.

Persze mindezek ellenére, vagy épp ezekért, ez egy rendkívül felejthetetlen utazás volt, különösen az a része tetszett, mikor papírfecnikkel kellett beszorítani az ablakot, mert hiába csukták be, a huzat mindig kinyitotta. MÁV-val utazni csupa móka és kacagás.

...csak még azt nem tudom, hogy javítsam ki. Oké, tényleg nagyon jó lenne egy MBA diplomát lengetni, mert mégis azzal lehet az egész földön a legjobban kereső állásokat megszerezni, de mi a fészkes fenének fordultam egy olyan karrier és szakma irányába, amihez a lehető legkisebb hajlandóságot sem mutatom, így ha meg is szerezném azt a diplomát, és munkát kapnék a szakmában, egész életemben boldogtalan lehetnék, és gondolkozhatnék azon, hogy hol rontottam el.

Viszont büszke lehetek magamra, hogy sikerült megtalálnom a porszemet a gépezetben, ami én vagyok, ugyanis szörnyen nem illek bele semmiféle reálpályába. Hiányszakma ide, munkanélküli bölcsészek oda, csak fontosabb nekem, hogy egy olyan papírral legyek munkanélküli, ami legalább érdekel is. Itt jegyezném meg, hogy ezzel a diplomával a várható kezdőfizetésem 150 ezer forint körül lenne. Azt hiszem a pénteki Metropolban láttam, hogy a BKV metró segédvezetőt keres havi 130 bruttóért, követelmény érettségi és erkölcsi bizonyítvány. Komolyan, 20 ezer forint bruttóért (nettóban az mennyi?) megéri három évig a fogyasztói kosarakról és a pokol tudja milyen kívánatossági görbékről szóló zöldségeket hallgatni? Mert szerintem marhára nem, BKV-snak meg elmehetek bölcsészdiplomával is.

Hülyeség volt azt az elvet követni, hogy az angolt szeretem, nem akarom azt tanulni, hogy megutáljam. Miért is utálnám meg? Főleg, ha olyan órákon ülök, amin esetleg értem is, hogy miről duruzsol az előadó? Komolyan, azt sajnálom leginkább, hogy egyáltalán nem vettem fel angol nyelvet, annyira hihetetlenül hiányzik, de szörnyen hiányzik csak az, hogy angolul beszélhessek, igazából bármiről, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Ha lenne angolom, akkor legalább egyetlen órám lenne, ahol lehetne minimális sikerélményem, de így még ennek a lehetősége sincs meg. Oké, tudom, hogy az anglisztika nem nyelvtanulás, hanem száraz nyelvtan, nyelvtörténet és hasonló nyalánkságok, de mind olyan dolgok, amik érdekelnek is.

Most már csak mindenkinek el kellene magyarázni, hogy ezt inkább mégse, és be kellene jelentkezni újból érettségire, mert angolból kellene az emelt szint. Nem lehetne csak úgy, egyszerűen sztornózni az elmúlt fél évet? Vagy visszautazni az időben, orrba vágni önmagam, ne karriert építs, hanem önmegvalósíts felkiáltással, hogy még idejében észhez térjek? Egyáltalán hogy fogok emelt szintű érettségit tenni egy év kihagyás után? Van rengeteg ismerősöm a gólyák közt, aki már egy-két-három évet járt valami másik szakra vagy egyetemre, de miért kell nekem is ennyire szerencsétlennek lennem? Damn it.

Milyen jó, hogy minderre ilyen hajnali fél három magasságában kell rádöbbennem...

Get Your Personality cocktail
From Go-Quiz.com

Brigitől.

Igazából eléggé nyilvánvaló lehet, hogy mostanában azért szaporodtak meg ennyire a bejegyzések, mert inkább csinálok bármit, mint tanuljak.

Ezúttal azt akarom megosztani a világgal és az utókor számára nyomot hagyni róla, hogy Amerikával párhuzamosan tartok a Született feleségekből. Ez már múlt héten megtörtént, de az erről történő blogolás ideje most jött el.

A történet úgy kezdődik, hogy marhára tele volt/van a hócipőm a tv-s multimédia teljes hiányával. Ezt olyannyira komolyan kell értelmezni, hogy az a másfél-két órás késés, amivel feltöltik a Tényeket már annyira bosszant, hogy többször elgondolkoztam azon, hogy kiülök a Körtérre a buszmegállóba, és a Spar feletti fényújságot fogom olvasgatni. (ma találtam meg a teljesen új tények.hu oldalt, ahol minden Tényeket real time-ban lehet online követni, szóval ez a probléma megoldva) Viszont a saját gyártású műsorokkal szemben az amerikai magasabb büdzséjű programok az életben nem lesznek megtekinthetőek egyetlen webes adatbázisban sem, magyarul legalábbis tuti nem. Szóval már sok hét lemaradást halmoztam fel, mikor utoljára tévét láttam, a sorozatoknak még csak a "you can't always get what you want" kollektív kendvenc sorozataink visszatérnek a vakációból ajánlója futott. Szóval elkezdtem letölteni és behozni a lemaradásokat, ami végül is olyan jól sikerült, meg amúgy is angolul néztem, hogy nem álltam meg a magyar adásnál, hanem mentem tovább és tovább (túl jó cliffhangerek voltak a részekben, és az a hurrikános rész a sorozat egyik legjobb része volt). Az évadzáró nagyon durva lett, de végre rendesen kidolgozták és megoldották a rejtélyt is, ez elképesztő volt.

Viszont az új évad, háááát, cseppet érdekesen hatott ez a megoldás, és sok mindenen ledöbbentem és sajnáltam. Gale Harold, a Queer as Folk Brian Kinney-je, ez, ez, ez... Megfogalmazhatatlan.

"-What happened to you?
-I had two children.
-For what, breakfast?"

"-Oh, you don't know? I have a husband now.
-Really?... Whose?"

Tudom, hogy senki évfolyamtársam nem olvas, szóval senki sem érti majd, hogy miről hablatyolok, de mindegy... Bizonyos tekintetben rendkívül türelmes embernek tartom magam, eddig csak megmosolyogtam kedves fikázós, beszólós, jópofizós barátunkat, és az üzeneteire érkező válaszokat, de ha Akoskaaa még egy semmitmondó levelet beböffent a tanulmányi levlistára, esküszöm, hogy utánajárok, ki a nyavalya, megkeresem és égő dinamitrudat nyomok a hátsójába.

Szolid megfogalmazású kirohanásunkat olvashatták.

Wow, úgy utazhatok Amerikába vízum nélkül, hogy még érvényes vízumom is van. Vagyis kéne egy olyan új, digitális piros útlevél, de ha jól tévedek, a régi kék úgyis december elején-közepén jár le, szóval újat kell igényelni, a vízum meg valamikor késő tavaszig érvényes.

Ha már piros, mikor váltott a Tények narancssárga dizájnja vörösbe? Vagy ez ilyen pártpolitikai akármicsoda kifejezése? A narancs a dinamizmus, és lendület színe ("a narancs az új kék" ♥) ami különleges ünnepélyességgel ruházta fel a műsort. Ez az új vörös séma, meg ez az új kocka logó úgy hétköznapi, ahogy van.

Ez az infó zh egy nagy vicc volt, nem mintha annyira törtem volna magam a tanulással. Nevetséges, hogy ezen a hülye egyetemen nem lehet kiváltani a bevezetés az informatikába nevű förmedvényt egy ECDL vizsgával, érettségivel, vagy középfokú informatikai OKJ-s végzettséggel, mert "az egyetem nem szeret párhuzamot vonni a középszintű és a BME között". Hja, valóban nem középszintű, leginkább alap és általános iskola 8. között mozog az órán leadott tananyag. Olyan halálosan bonyolult kérdések voltak, hogy csak na. Szabadon szemezgetve, mi a lila RGB kódja (naná, hogy leírtam hexadecimálisan is, nem viccből tanultam meg html-ül), vagy mi a különbség a pdf és a doc között, vagy soroljunk fel három tulajdonságot, amit az operációs rendszer tárol a fájlokról, éééés, a nagy kedvencem, a hárompontos kérdés, mi történik, mikor egy programra kattintunk (használjuk fel a következő szavakat: operációs rendszer, CPU, memória, merevlemez). Oké, voltak gonosz számolgatások is, kettes számrendszer (kellett nekem ezzel a hülye módszerrel próbálkozni, el is csesztem), vagy épp megközelítőleg hány bájt egy x szer y méretű HD kép mérete...

Az utóbbit dettó nem bírtam kiszámolni, mert nem engedtek számológépet használni, úgyhogy szépen írtam, hogy x szer y szor 3. A mértékegységek közti átváltást szintén elrontottam, nekem kell a számológép bármilynemű matematikai műveletek elvégzéséhez, a kétjegyű számok összeadása sem megy nélküle. De olyan nincs, hogy ez ne legyen meg, nem úgy, mint a hétfői mikroökonómia, amire célszerű lenne be sem menni, műmenedzsereknél 4/50, szép arány.

Infóra többet tuti nem megyek be, ez vicc, amit oktatásnak neveznek.

Már rég megbántam ezt az egész egyetem-dolgot, eddigi életem legnagyobb hibája volt, hogy hagytam magam rábeszélni arra, hogy beadjam a jelentkezésem. Mi a fenének kell megszereznem ezt az átkozott diplomát (kizárt, hogy valaha eljutok odáig), ha az életben nem szeretnék még csak hasonló területen sem dolgozni, sőt, végre sikerült mindent végiggondolni, és alig kiábrándító, hogy sem a lakberendezéshez, sem a rendezvényszervezéshez nem szükséges diploma vagy szakképesítés, csak jó ízlés és tehetség.

Néhány ember él a házban, a hegyen,
elvágynak valahova messze.
Mert senki sincs ott, mikor az éjjel nyugodt,
titkok, melyeket senkivel sem lehet megosztani.

Nem szokásom idegenek blogját olvasgatni, de mikor először Petra blogjára tévedtem, magával ragadott és azóta napról napra nyomon követtem az életét. A stílusa lehengerlő volt, az életet pedig képes volt máshonnan szemlélni. Egészen Katowicéből. A netes elmaradásaim miatt csak most értesültem róla, hogy hazaköltözésével párhuzamosan végleg befejezte a blogolást, úgy döntött, ideje felnőni. Búcsúzóul ezt a számot említette, úgy döntött, önmagát választja.

Sunrise Avenue - Choose to Be Me

Bár sosem tudta, hogy olvasom, mégis így ismeretlenben is mély benyomást tett rám. Mert teljesen más egy olyan személy blogját elveszíteni, akit csak a leírt üzenetein át ismersz, mint egy olyanét, akivel bármikor csacsoghatsz msn-en, telefonon, vagy akár személyesen is. Petra, az én pszichológustanonc, nem hivatalos barátom, és én örökre búcsút intettünk egymásnak. Szép életet kívánok!

Jelentkeztem egy állásra, ahol először várólistára kerültem. Valaki visszamondta az állást, így bekerültem a helyére, és én kaptam meg az iráni női focicsapat guide-olását a városban. Ez egy ilyen nemzetközi, egyetemek közti sportesemény, aminek idén a BME ad otthont. A csapat holnapi érkezéséről semmi pontosabb információt nem kaptam eddig, ebben a pillanatban tettem le a telefont, melyben azt közölték, hogy a csapat az utolsó pillanatban lemondta az egész mindenséget. :/

Mert ez a hely az alfa és az omega, nem számít mi történik, ide bármikor visszatérhetek erőt gyűjteni, vagy csak átgondolni az életet.

Tudom, rég nem írtam, elvesztem az egyetem forgatagában.

Az elmúlt hónap eseményei címszavakban:

• Gólyahét, gólyahajó: fergeteges buli a Dunán.
• Laptopot kaptam/vettem.
• Az egyetemi napokon nagyon jó koncertek voltak, hiába nem ismertem jó pár együttest, azért jókat buliztunk rájuk.
• Megkezdődött az egyetem: mért van az, hogy akik a Corvinuson végzik ugyanezt a képzést, sokkal kevesebb órára kell bejárniuk és a követelmények is alacsonyabbak? Más szavakkal, mért folytathatják a minél kevesebb munkával minél több eredmény politikát, míg mi megdöglünk a rengeteg tananyagban? És ki mondta azt a baromi nagy marhaságot, hogy az egyetem az életünk legnagyobb bulija? Marhára nem buli, hogy rendszeresen kell tanulni, a gimiben teljesen elszoktam ettől, ott bőven elég volt egy-egy dolgozat előtt átrágni magunkat a témán. Arról volt szó, hogy egyetem, végig bulik, van egy hónap vizsgaidőszak, akkor rengeteg tanulás, egyébként meg relax. Ehhez képest folyamatos zh-áradat, tudástesztek és szösszenetek.

Vége van a nyárnak, itt az ősz. Nagyon nincs az az indian summer feeling, mint tavaly, most sokkal közelebb érzem magam a depresszióhoz. Hiányzik egy hely, amit otthonnak hívhatok. Egy fotel, amiből nézhetem a tévét, egy tele hűtőszekrény, egy saját bejárati ajtó. Saját lábosok, fazekak, fakanalak, mikró és minden egyéb háztartási felszerelés. Egyáltalán nem tetszik a fedett pályás kempingezés, akármennyire is jó a kollégium, már unom. Arról nem is beszélve, hogy egyedül vagyok. Szörnyen. Van rengeteg ember, akikkel beszélgetek, akikkel végigröhögjük az órákat, vagy épp egy óra helyett egy teázóban ülünk. De ez nem ugyanaz, hiányzik valami. Minden olyan üres, minden céltalannak tűnik. A város egy nagy közösség, ahol az emberek együtt lehetnek magányosak. Mindenki a földet nézi, fülében a zene, és unott arccal baktat a célja felé. Semmi szemkontaktus, vagy összemosolygás. Mintha minden és mindenki unna mindent maga körül. Ki szeretnék ebből szakadni, nem érzem jól magam. A világ sötét, és szürke. I need a blue sky holiday.

A hétfői nap az adminisztrációról szólt. Reggel a tanévnyitóval kezdődött, amit egy teremben néztünk kivetítőn, ez sokkal szórakoztatóbb lehetett, mint ott állni az egész vezetéssel szemben, mert így nyugodtan lehetett megjegyzéseket tenni, kitárgyaltuk a beszédek tartalmát és hasonlók. (már itt észrevettük, milyen kényelmetlenek azok a székek) Utána a beiratkozás következett, ami nem volt túl élvezetes program, de ugye kihagyhatatlan, ha szeretnék egyetemre járni. Ez annyi volt, hogy egy csomó tanulót bezsúfoltak egy terembe (rá kellett jönnünk, hogy valószínű mindenhol kényelmetlenek a székek és ez egy nagy összeesküvés-elmélet), indexet töltöttünk ki, és hasonló élvezetességek. A papírok bemutatása annyi volt, hogy "és most emeljük fel a nyelvvizsgákat, nagyszerű, most az érettségit is, tökéletes...", szóval magasról tettek rá, melyik piacon is vásároltam a nyelvvizsgámat. :D

Kedden Helga (ő az egyik mentorunk) körbevezetett a kampuszon, bemutatta az épületeket, meg mindent. Igazából nem sok maradt meg belőle senkinek, szóval hasznos volt, hogy kaptunk térképet, mindenki azzal mászkált. :D Utána beszabadultunk az R épületbe, és nekiálltunk tantárgyakat felvenni. Azt hittem, hogy ekkorra már minden jó óra tömve lesz, de egyáltalán nem így volt, csak a Szili matek gyakra nem sikerült beférni, ezt utólag már nem is bánom, az elmélet is épp elég nála. xD Az órarendem így néz ki: (link - még szerda este 7-től 8-ig van egy falmászásom, csak az vagy egyáltalán nem lesz benne a Neptunban, vagy később kerül fel). Az órarend szerint az órák közt negyed órás szünet van, ez hazugság, igazából fél, mert az óráknak mindig háromnegyedkor végződnek.
Az esti program arról szólt, hogy körbejártuk az egyetem körüli kocsmákat, elvileg volt verseny is, de nyertest nem hirdettek.

Szerdán korán keltem, hogy rohanjak a Kármánba, beiratkozni. Már nyitáskor ott voltam, de már akkor szörnyen hosszú volt a sor, és az alatt a 10 perc alatt, amit ott töltöttem, egy centit nem haladt előre. Ekkor vágtam be a táskámba három reglapot, mert annyit kell kitölteni, és rohantam a matek szintrehozó akármicsodára, ami, mint később kiderült, egy hatalmas lehúzásnak felelt meg. A második 90 perc után telefonáltam Orsinak, aki azt mondta, hogy már elfogyott a sor, szóval rohantam a Kármánba, pár tíz perc alatt letudtam az egész regisztrációt, felmentem a szobába, összefutottam a szobatársammal (kiderült, hogy korábban már találkoztunk), de beszélgetni nem volt idő, mert siettem vissza matekra. A harmadik kilencven perc után (nekem kb 60 volt) rohantunk elérni a csapat többi tagját, mert indultunk megnézni a Bodies kiállítást. Nagyon tetszett, rájöttem, hogy valami maradt meg azért biológiaóráról, de rengeteg érdekességet meg lehetett tudni, és a kiállítás, egyszerűen elképesztő volt!
A kiállítás után még egyszer visszamentem a Wignerbe a cuccaimért, és mindent átpakoltam a Kármánba. Kipakoltam a cuccaimat, majd kezdtünk készülődni az esti programra. A Dunán hajókázva buliztunk, nagyon jó program volt! :) A hajó csak 3-kor kötött ki, szóval olyan 4 körül kerültem ágyba, így a csütörtöki matekon minden voltam, csak épp éber nem, persze ugyanez látszott a többieken is. :D Matek után pár hasznosabb előadás következett, bemutatkoztak az öntevékeny körök és sok hasznos információt mondtak az egyetemről is. (mindenki hazudik, ne higgy senkinek, még a hivatalos BME-s alkalmazottak is sok mindent rosszul tudnak). Persze a további programom csak alvás volt, nem bírtam volna ébren tartani magam. :D

A péntek még a csütörtöknél is lazábbra sikerült, itt a matekon már jobban ment a koncentrálás, de délutánra megint sikerült teljes mértékben lefáradnom, szóval hamar elaludtam.

(most jövök rá, mennyire unalmasak ezek a mi is történt velem bejegyzések, és irkálhatnék sokkal értelmesebb stílusban is, de mindegy)

Hihhhhetetlenül fenomenális érzés újra a világhálóra csatlakozni. Azt hiszem, hogy az elmúlt két hétben annyi minden történt velem, hogy az bőven egy kisebb bejegyzés-sorozatot felölelhetne, szóval a legjobb lesz, ha a legelején kezdem. Augusztus kettedikén felszálltam egy vonatra, ami elvitt az ismeretlenbe. A keletibe érve már egész jól ismertem a járást, de azért a nagy bőrönd meg az öltöny miatt praktikusabbnak láttam minél kevesebb átszállással utazni, így szálltam fel az első megjelenő hetes buszra. Majd pár megállóval később leszálltam, mert az pont az ellenkező irányba ment, szóval gyorsan uzsgyi egy olyanra, amivel már valójában a Körtérig utazhattam. Itt már sikerült egyből a jó irányba közlekedő villamosra szállni. A kollégiumot minden probléma nélkül megtaláltam, csak volt egy csekélyke problémám: fogalmam sem volt, mit csináljak. Szóval hívtam a drága mentoromat, aki épp csak pár perccel azelőtt kelt fel, hogy megérkeztem, és elmagyaráztam neki, hogy engem nem is ebbe a kollégiumba vettek fel, és hogy hely kellene szerdáig. Végül sikerült keríteni egy szobát, ahonnan épp kiköltözés folyt, szóval gyorsan beszórtam a cuccaimat, majd hívtam Jucot, hogy csináljunk valami programot. (L) Először alig ismertük meg egymást, aztán órákon át beszélgettünk, és minden nagyon szuper volt. Végül búcsút vettünk, és mentem vissza a Wignerbe, mert már kezdődtek a programok. Ekkorra már ismerősöket is lehetett látni, szóval kevésbé éreztem magam elveszettnek. Megtörtént a kolisok beavatása (ha jól emlékszem teszkó pálinkát itattak szegényekkel), és kezdődött a buli. Olyan 10 körül mindenki átvonult a zp-be, és ott folytatódott a szórakozás, de innen kollektív eljövetel már nem volt. Én olyan éjfélig maradtam, ha jól emlékszem.

Vasárnap a program délután kezdődött (ugye a józanodás), a Margitszigetre mentünk piknikezni, beszélgetni és hasonlók. Mi eléggé a végefeléig maradtunk, de végül mindenki vonult a saját lakhelyére, hogy felkészüljön az esti túrára. Az éjszaka közepén, nuku közvilágítással (éljenek a Xenon vakus telefonok) megmásztuk a Gellért-hegyet. Nagyjából végig együtt lihegtünk Liával, meg együtt jöttünk rá a tetőn egy idő után, hogy hideg van. Végül a megmaradt maréknyi kék elindult lefelé, és persze muszáj volt csúszdázni az éjszaka közepén, ez kihagyhatatlan program volt. :P

Innentől az első hét programjai kezdődnek, ez majd egy másik bejegyzés tartalma lesz.

Nem tudom, hogy mikor leszek megint gépközelben, ez egy előredátumozott poszt. Üdvözlök mindenkit, gondoltam megmutatom, honnan plagizáltam az előző címet.

Everclear ~ I Will Buy You a New Life

The life I’ve been leading for 18 years is just in boxes. Boxes that never gonna be at the same place again. I’m not afraid of moving to a new city, getting to know new people, make new friends and start a new life. I wanna do that. I’m afraid of leaving this town, leaving people I’ve known in whole of my life. I’m afraid of finishing the life I’ve always had. I’ll never ever cross the road #8 each and every morning in my way to school or back to home. Will I ever cycle again? I’m thinking about moments I’m leaving behind. The everyday routine which sometimes seemed so boring.

I’ve always hated living here, but now at the moment of leaving everything seems to be so complicated… Smells, colors, faces, smiles… Just a moment, I’ll take another tissue…

It was just so trivial to have everything and everyone close to me. My school in the heart of the town… I only had to cross the street if I wanted to see my great grandma… I saw tears in her eyes when we last met and I said goodbye to her. I know she thought about the same things I did… Who’s gonna visit her in the future? She’ll be left totally alone with no one who listens to her stories…

My grandma… She’s also alone now. I saw her crying too many times recently. I’ve always been there when she needed someone to talk to and she’s also been there for me. I could always count on her and I was the one who had a shoulder to cry on when she was so disappointed and depressed. Then everything changed around her, she’s just became a widow. I had to see her at my grandpa’s funeral… I’ve never seen her so dejected before… I’m afraid of leaving her alone, but I’ve got to…

I’m going to have a new life and it’s so sad to know I will never have a chance to return where I came from… I’ve got to say goodbye to everything I’ve called home…

This whole article sucks. Sorry for that, I’m not able to express the way I feel in such a condition I’m in.

Sokáig vacilláltam mely kolesz is lenne a legjobb nekem, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy a Wignerbe akarok menni. Aztán érkezett az értesítés, hogy a Kármánba vettek fel. Ez egy bazinagy épület, ahelyett, hogy hülye címeket mondanék, annyit mondok, hogy ez van ott a zp-nél. Innen úgyis mindenki be tudja azonosítani, hogy melyikről van szó. Persze, tűnhet úgy, hogy milyen tök jó, hogy oda kerültem, mert frekventált tömegközlekedés, jó éjszakai élet közel az egyetem és az egészet két éve újították fel teljes mértékben.

Az utóbbi miatt közvetve kerültem ide. Mivel frissen felújított, ezért magasabb a díja is, és szociális helyzet alapján ide soroltak be. (burzsujkolesz) Úgy tűnhet, hogy ez mind nagyon szép és nagyon jó, de sajnos ez nagyon nem így van, ez a sok előny szinte mind hátrány is egyben. Azt mondják, hogy bizonyos időszakokban szinte lehetetlenség aludni, akkora a zaj az említett szórakozóhely miatt. Bár szobánként csak két ember van, viszont egy íróasztal, ezt magyarázd meg a számítógépeknek, amik ugye mindig megegyeznek az emberek számával. Mindez még kevésbé zavarna, az jobban bosszant, hogy ez gépész és villanykaros kollégium, szóval gazdaságisként eláshatom itt magam. Ugye a GTK kolesze a Wigner, szóval minden apróságért majd oda kell átjárnom, a jegyzetektől kezdve, a szakkollégiumokon át, egészen addig, hogy más GTK-s emberkékkel találkozhassak. A Kármánnak nincs Rollerje. (az a Wigner klubhelysége, ahol H-P 20-02 megy a buli, Wii van meg hasonlók)

Mindettől eltekintve ott van még az az apróság, hogy a Wignerbe a beköltözés augusztus 30. A Kármánban szeptember 3. Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy hol a pokolban csövezzek szeptember 3-ig, ha már augusztus 30-án kezdődnek a programok, és a beiratkozás, tanévnyitó, stb is harmadika előtt van, történetesen szeptember elsején. Éljen a logika. -.-'

Azt hiszem, ki kell dolgoznom a belem, hogy félévkor átmehessek egy igazibb kollégiumba.

Sajnos túl hamar véget ért az egész, de annyi biztos, hogy felejthetetlen élmény volt. De inkább kezdjük az elejétől:

Hétfőn már mamánál 'aludtunk' (anyu is), hogy 'reggel' könnyebben kiérhessek az állomásra. Az idézőjelek összefüggenek, egyrészt mert én nem aludtam, nem volt hozzá elég idő, hogy rendesen tudjak aludni, szóval inkább X-aktákat meg South Parkot néztem, aztán hipp-hopp hajnali 3 lett és el kellett kezdeni készülődgélni, hogy kiérjünk a 4:08-as vonatra. Nagyon nem volt kedvem az egészhez, meg gombóc volt a torkomban, meg minden, de azért csak elindult a vonat.

Az első meglepetés ott kezdődött, mikor megvettem a jegyet, aminek az ára 450 forint, és a kalauz egy ezresből 250 forint 2€-t adott vissza, én jól jártam, az biztos. Aztán megérkeztem Szombathelyre, ahol a hajnali Savaria IC-vel mentem Győrig. Ez sokkal kényelmesebb és máshogyabban néz ki, mint a Halászbástya, ami Grazig jár. (Közben Bumerángot hallgattam, és Kokó Pekingből jelentkezvén beszélt a körülötte szurkolókról, akiknek a sapkájukra a településük volt írva. Olyan 4-5 települést mondhatott, de ott volt Szentgotthárd meg Kethely, azért kíváncsi lennék, kik vannak/voltak ott. =) ) Visszatérve, csak azért Győrig mentem és nem Pestig, mert Győrben találkoztam Szandival (Taby) meg Tündivel (Szandi osztálytársa) és együtt szálltunk fel a vonatra, aminek egész 33-kor kellett volna indulnia. Olyan 32-kor egy néni szólt, hogy az a vonat ám másik irányba megy, nem a délibe. Éljenek a nénik, akik mások társalgását hallgatják, majd beleszólnak, ez legalább tényleg hasznos volt. =) Gyorsan leugrottunk és rohantunk a peronon, mert kiderült, hogy két vonat áll egymás mögött. Az utolsó utáni pillanatban sikerült felszállni, szerencse hogy a vonat két perc késéssel indult. xD Pár állomással később csatlakozott hozzánk Tibi, aki ilyen iwiw-szintű ismerőse volt a Szandinak, mert egyszer már találkozott vele, egyébként közös ismerősök alapján ismerték egymást. Mivel a vonat minden bokornál megállt, részt vehettünk egy ismerjük meg az országunkat túrában, és végre megtudtam, hol is található Szar, akarom mondani Szár, akik a szarbanvagyunk.hu URL-t birtokolják.

A déliben azt hittük, nehezen találjuk meg a többieket a nagy tömegben, aztán kiderült, hogy a csoport a nagy tömeg, szóval ez nem okozott különösebb problémát.

A Balatonra tartó vonat szintén ismerjük meg országunkat túra volt, azzal a különbséggel, hogy ez már nem a XXI. századi színvonal, hanem egy hagyományos múlt évezredi MÁV-vonat volt. Először azt hittük, hogy Hitler is átértékelné, hány embert is lehet bezsúfolni néhány vagonba, de aztán valahogy csak elfértünk, és ki ülve (ülésen, csomagon, mások ölében), ki állva és kapaszkodva kínkeservesen lassan érkeztünk meg Csopakra. Mivel az út több órás volt, és az ismerősök akaratlanul is szétszakadtak, már itt létrejöttek új ismeretségek, mondjuk három ember maradt meg nekem az egészből, egy Gergő, aki a szobatársam lett, egy Robi meg egy Ádám, akikkel pedig egy csapatba kerültünk. Persze a nevekkel végig mindenkinek gondjai voltak, akaratlanul is elfelejtettük és kevertük az embereket.

Máris hagytam ki fontos momentumokat, mert a vonaton is történtek érdekes dolgok, de ugye vannak személyiségi jogok, meg aztán nehogy már előnyben legyenek a következő évek gólyái. :P Szóval direkt nem fogok semmit sem mondani, innentől bőségesen cenzúrázott rész következik.

Csopakon a 350 embert 12 csoportba osztották, teljesen randomra (mint később megtudakoltam, fiú-lány és kábé egyenlő szak szerint), de azért tényleg randomra. A csoportok színkódoltak voltak, éljenek a kékek! Minden csoportnak két mentora volt, nekünk Helga és Dea, akivel ugyanaz a vezetéknevünk, és erre már az elején felhívta a figyelmem. :) A csoportok egymással versengtek, meg pontokat gyüjtögettek, amolyan Játék határok nélkül BME-GTK edition. :P

Mivel a szervezők nagyon humorosak voltak, a szobákba keresztnév szerinti ABC-rendben kerültünk be, mindenki ismerkedhetett a druszáival. Nálunk a 6 ágyas szobán hat Gergő, egy Gyuszi (a gyorstüzelő) és egy Hajni osztozott, érdekes következményeket szült egy Gergő megszólítás.

A kajálás három turnusban történt, mert kicsi volt az ebédlő, de itt a kékek együtt ettek a pirosakkal, meg nem tudom ki volt a másik két csapattal, szóval az elején együtt ettünk Tibivel, mert akkor még nem tudtuk, hogy a többeik melyik csapatban vannak (Tibi piros volt). Egyébként az egész tábor végig abszolút nyitott volt, bárki szóba állt bárkivel, és nyugodtan leülhetett akármelyik asztalhoz, nem okozott az ilyesmi problémát.

A csoportfoglalkozások nagyon viccesek voltak, a mentorok nagyon jól irányítottak minket, és mivel mind intelligens, érettségizett emberek vagyunk, nem is volt semmi problémánk. Persze nem lehet tagadni, hogy a legfontosabb témák az alkoholizálás és a szex volt itt is, de ez már egy másik történet. Ja, ilyen közvetlen és nyilvános bazdmegezéseket még sehol sem hallottam, mint itt. Na, respect a szervezőknek és különösen a két drága mentorunknak, Deának és Helgának, csak ennyit akartam.

Mivel sok-sok társaságon mentünk keresztül (vonatozás, út a táborig, szobák és színek szerint) egy nagy csomó embert megismerhettünk, és eléggé soknak megmaradt a neve is. A szakok már nehézkesebbek voltak, mivel a BME-n a GTK-n van a legtöbb szak, nehéz volt megjegyezni, hogy ki mire megy. Amúgy a gazdálkodási és menedzsmentesek (mi) voltunk a legtöbben, a többiektől elég sok panaszt hallottam, hogy nem találkoznak elég szaktárssal. Pölö talán csütörtökön egy kiülős beszélgetésben voltam fültanúja egy olyasmi mondatnak, hogy rajtad kívül még senkivel sem találkoztam, aki alkalmazott közgazdaságtanra fog járni. Én már kettővel igen, te vagy a harmadik... (jó, ők tényleg nagyon kevesen vannak)

Ugye voltak a szín szerinti csapatok, meg a szobák szerintiek, a többiekkel nem sokat találkoztunk, maximum összefutás szintjén, de Szandival és Tünditvel tényleg csak köszönés szintjén találkoztam, és telefonon többet beszéltem velük, mint személyesen. :P

Mivel úgy döntöttem, hogy nem osztok meg semmi információt, mert tényleg évről-évre ismétlődnek a dolgok, ez az egész bejegyzés egy hosszú akármi lett, aminek nincs érdemleges tartalma. Szóval ideje befejezni valahogyan.

Csütörtök éjjel sokan úgy döntöttek, hogy nem érdemes lefeküdni, így sokkal tovább volt élet, mint a korábbi napokon. Jó sokan hazaindultak a legelső, fél 5-ös vonattal, sokan úgy döntöttek, hogy 9-ig várnak az első közvetlen járatra, mi pedig az 5 utáni busszal indultink útnak Győrbe. Ez eléggé érdekesen ment, vagyis amíg kiértünk a buszmegállóig, feküdtünk az út közepén, táncoltunk gólyatáncot útkereszteződésben, énekeltünk Britney-t meg Péterfy Borit és sokat röhögtünk. A buszon már kevésbé volt jó a hangulatunk, nagyjából kiütöttük magunkat és mindenki aludt, szerencse, hogy Győr a végállomás volt. ^^ Győrött elköszöntünk egymástól, és rohantam a vasúti pályaudvarra, hogy elérjem a Savaria IC-t. Persze megint csak dohányzóba kaptam jegyet, ez valami axióma, hogy a Budapest-Szombathely vagy Budapest-Szentgotthárd IC-ken csak Pest felé van nemdohányzó hely, visszafelé mindig dohányzó van. Szerintem itt is sikerült valamit aludni, meg később a Szombathely-Szentgotthárd járaton is szundítottam valamicskét. Itthon az egész napom azzal telt, hogy több-kevesebb sikerrel próbáltam kipihenni magam. Ilyen rövid idő alatt az iwiw-en az ismerőseim száma évek óta nem emelkedett.

Jó volt, nem lehet ismétlést kérni? :D

Holnap hajnalban elindulok gólyatáborba, szóval nem leszek online, ahogy divatos mondani, hiátust jelentek. Pedig nem, de mindegy, máskor is simán eltelik pár nap két bejegyzésem között.

A 4-es vonattal indulok (itt szabad sajnálni), mert ugye 'időeltolódás', meg MÁV-os csatlakozások, majd Győrött találkozom Tabyval és pár ismerősével, akik szintén a BME-GTK-ra fognak járni, hogy együtt menjünk Pestre. Pestre csak azért megyünk, mert közvetlen Csopakra menni nem lenne olyan vicces, meg aztán ha már külön vonatot foglaltak nekünk, azt nem lehet kihagyni. Aztán Taby is megerősített abban, hogy a baráti társaságok már a vonatút során alakulgatnak, szóval nem is éri meg kihagyni, neki ezt a barátja, Marci mesélte.

Btw, tegnap véletlen összefutottam Marcival msn-en, összekevert másvalakivel, és vicces volt. Persze előfordul ilyesmi, ha másvalaki fiókjából írunk. ^^

Szóval Pénteken, addig viszlát (és köszi a halakat)!

So many people telling me one way
So many people telling me to stay
Never had time to have my mind made up
Caught in a motion that I don't wanna stop

Éljen. Eddig úgyis csak egymillió dollárt nyertem a japán nemzeti lottón, most pont ez hiányzott még, most aztán nagyon szerencsésnek érezhetem magam, ezúttal egymillió euróval lettem gazdagabb.

CONTACT CLAIM OFFICER

Dear Winner,

We are happy to inform you
that you have emerged a winner under the Second Category of our
promotion , Winners were picked by computerized system, drawn from
companies and individuals e-mail addresses worldwide. The draws are
officially announced 3rd of August,2008.You have being there fore been
awarded a lump sum of 1000,000.00(One Million Euros), which is the
winning pay out for Category A winners.

NOTE: For easy reference
and identification,find below your Reference Number, Batch numbers,
Ticket Number. Remember to quote these numbers in your correspondence
to our claim Department and also the following informations. Ticket
Number: 640/0213, REFERENCE NUMBER: 4034/8161/04, BATCH NUMBER:
15/011/IPD

(1)Your Tel. Number:
(2)Your Full Email Address:
(3)Your
Nationality:

Please contact Dayzerslotterij Claim department
immediately for due processing and remittance of your prize money to
YOUR designated account of your choice:

Mr.Joost Kroneman.
Tel: +31-
645-487-706.
Emails: emailpromoorg@yahoo,de

Sincerely Yours,
Mrs.
Vanessa Gogh.
Public Relation Officer.

Most indítsak egy "Bill Gates után én is szétosztom a vagyonomat" körlevelet? Mert ennyi pénzből tényleg lehetne már osztogatni.

80-as, 90-es évek rockhétvége volt a Slágeren, így egy csomó rég nem hallott gyöngyszem és kedvenc került lejátszásra. Többek közt olyanok is, amiket eddig nem tudtam besorolni a Sláger profiljába, régi, nagy kedvencek, amik sosem mentek Magyarországon a rádióban. Igazából már tavaly karácsonykor is furcsán néztek rám a szombathelyi Tescóban, mikor meghallottam a Goo Goo Dollstól az Irist (majd egyszer beteszem), de most is hangosan visítottam fel, mikor megszólalt a rádióban, mert ebben az országban ritkán lehet ilyen csodát hallani. Akkor is mindig feltekerem a hangerőt, ha néha-néha a Cranberriestől leadják az Ode to My Familyt, de a Goo Goo Dolls, az életem nagy szerelme, és tegnap délután lejátszották a legnagyobb sikerüket.

Kicsit halkabban örültem szombaton, mikor Tal Bachmantól szólalt meg a She's So High, pedig ez is gyönyörű és errefelé soha nem játszott szám. Igaz, a legtöbb rádiónak profilon kívül esik, egy olyan szám, ami 1999-ben volt a csúcson, így egyesek szemében elavultnak, míg a Slágeren meg túlontúl újnak számít, de a 90-es évek rockzenéjébe belefér, sőt, tökéletesen jellemzi a XX. század végét. Mert ez a szám is a szívem csücske. ♥ (A Kurt Nilsen verzió egy shit az eredetihez képest, hiába népszerűbb.) Mert ez a zene, nem az, amit manapság annak neveznek, mikor hang nélküli énekesek ugrabugrálnak a színpadon playbackre. Nem tudom, hogy hova tűnt a zene, de örülök, hogy egykoron létezett. Mert ez a szám olyan kiemelkedő, mint Kleopátra, Jeanne d'Arc vagy Aphrodité.

Láttad már a szabadságot? Mert én bizony láttam.

Lehet, hogy néha panaszkodom, de legalább képes vagyok túllátni egyetlen szent és sérthetetlen városon. Mert igen, a földön rengeteg gyönyörű város van, ahol az élet bizony különb, mint abban, amit megszoktunk. Örülök, hogy nincs csőlátásom a városok szempontjából.

Vannak olyan városok, ahol tényleg kék az ég, és napnyugtakor mindent narancsba borít a horizontról visszakacsintó piktor, a nap. Ahol az emberek sem szürkék, hanem színesek, a szivárvány minden színében tündökölnek, és mosolyogva sétálnak az utcán. Ahol nem kötnek azért beléd, mert valamiért kilógsz a sorból. Mert vannak városok, ahol senki sem tűnik ki a többi közül, mert mindenki eléggé bolond ahhoz, hogy mások elvegyülhessenek köztük. Vannak olyan helyek, ahol másokat nem ítélnek el, mert világosan tudják, hogy ők sem tökéletesek, és bőven lehetne bennük is hibát találni.

Sikeresen leszállt a gépem és megérkeztem ide, a koleszba is. Minden rendben ment, bár Rigában vihar volt, így csak késve tudott a csatlakozás felszállni, de végül megérkeztem. Azt hittem, hogy a reptéren kézzel lábbal kell elmutogatni a taxisnak, hogy hova vigyen, de végül mégsem taxival jöttem, meg tényleg mindenki beszél angolul. El tudjátok képzelni, hogy egészen a reptérig van metró? Így a két bőröndöt felráncigáltam a hiperszupermodern, csilli-villi szerelvényre, amik egyébként a nap 24 órájában járnak,  és metróztam. Még szerencse, hogy a kolesz a belvárosban van, meg hogy itt kétszer sűrűbben vannak a megállók, mint Pesten, mert különben leszakadt volna a vállam. Persze az is sokat segített, hogy kerekes bőröndöt hoztam, mert az egész város akadálymentesítve van, és nincsenek méteres utcapatkák, így sikeresen megszemléltem a városnak ezt a szeletét is. A kolesz... nem lehet magyar viszonyokhoz hasonlítani. A recepciós mosolyogva és tökéletes angolsággal fogadott, majd megmutatta, hogy hol van a szobám. Természetesen egyágyas, mert itt így szokás, és szép tágas. Az ablak alatt egy sétálóutca fekszik, bicikliúttal. Biciklit a pincében lehet tárolni, de még vennem kell egyet, egyébként egy saroknyira van egy városi biciklikölcsönző (a város adja, csak letétet fizetsz, egy másik kölcsönzőben pedig a biciklit leadva a pénzed visszakapod).

A fürdőszobában (mert ez is jár a szobához) egy hatalmas tükör van a csap felett, a zuhannyal szemben. A főzőfülke nem túl nagy, csak egy kis pult, hűtő, mikró és egy főzőlap a szekrénnyel, de összedobni valamit ideális, és amúgy sem főzőcskézni jön az ember. Edények nincsenek, ezeket még be kellene szerezni. Tányérat és evőeszközöket már vettem, van egy háztartási bolt itt a sétálóutcában, ahol pártíz koronáért sikerült beszerezni mindent. A szobában tévé és internet-csatlakozás is van, szóval minden tökéletes, most is innen írok, jó, hogy hoztam a laptopomat.

Tegnap kiderült, hogy a folyosó végén Claes Anders (ő Hjørringből jött) és a földszintről Sjon (ő meg valahonnan Hollandiából) is a CBS-re fog járni, így együtt mentünk Frederiksbergbe beiratkozni. Szerencsére a metró az iskola mindkét bejáratánál lévő utcában megáll (az iskola területe hatalmas), de tényleg gyakran vannak a megállók is. Az iskola új építésű, így hatalmas üvegfalak vannak, modern termek, meg minden. Igazából minden számítógépen folyik, csak azért kellett bemenni, hogy lássák, hogy valóban létezünk, meg megkaptuk a diákigazolványt, a dán biztosítási kártyát és a tartózkodási engedélyt. Mindent elintézett az iskola, szóval ugyanolyan ingyenes ellátás jár nekünk is, mint bármely dán állampolgárnak. Sjon ugyanúgy, mint én BSc in International Businesst tanul, Caes pedig BSc in Business Administration and Organisational Communication szak hallgatója lesz. A tanítás csak jövő héten kezdődik, addig a várossal ismerkedünk. Beiratkozás után körbejártuk az iskolát, majd visszametróztunk a belvárosba, és egy büfében ebédeltünk, majd sétálgatni kezdtünk. Betértünk egy munkaközvetítőhöz is, regisztráltuk magunkat, majd jövő héten küldik a levelet. A kérésemre betértünk egy telefonos boltba is, már van dán telefonom is, szuperjó. :P Azt hittük, hogy szükség lesz Claes dántudására, de tényleg mindenki beszél angolul.

Elképesztő, de szinte mindenki biciklivel jár erre, sokkal kevesebb autót látni. Az emberek is sokkal nyugodtabbak, nem mutatnak be a másiknak, igaz, az autósok mind megállnak a zebráknál, kicsit utópisztikus az egész. Az egész belvárosi rész nem olyan hatalmas, itt nincsenek szocialista lakótelepek sem, de hatalmas kertvárosi részek vannak. Mivel itt nem volt világháborús bombázás, rengeteg régi épület van, amiket gyönyörűen rendben tartanak. Ezek az épületek mesés összhangban állnak az új építésű házakkal is. Gyönyörű sétálóutcákat láttunk, fényképeztem is volna, de nem

volt nálam a gép, így a neten keresgéltem elő ezeket a képeket. Láttuk az Øresundsbroent is, ami egy híd és a svédországi és Malmővel köti össze a várost, és közel 8 km hosszú, a föld leghosszabb határátkelő hídja. Úgy, ahogy az USA és Kanada közti hidat, amin már át is keltem, ezt sem birtokolja egyik kormány sem, hanem díjat kell fizetni az átkelésért. (egyébként vonat is jár, nem csak autóforgalom van) Igaz, hogy csak messziről csodáltuk, mert innen alagútban indul, és egy szigeten jön a felszínre és csak onnantól híd. :)

Nem hagyhattuk ki Koppenhága világhírű Kis Hableány szobrát sem, bár egyáltalán nincs benne semmi különös, csak érdekes, hogy a szobor a tengerben, egy sziklán csücsül. :) Láttuk az operaházat is és megcsodáltuk az Operával szemben elhelyezkedő királyi palotát is, bár II. Margit királynővel nem találkoztunk, úgy látszik, nem érdeklik a legújabb alattvalói. :D

Azt hittem, hogy itt északon sokkal hidegebb van, de nem, a tenger nem engedi nagyon lehűlni a levegőt, szóval biztos nem fogok megfagyni. :) Bár itt kicsit később sötétedik, mint otthon (télen meg sokkal kevesebbet van világos, de csak az őszi napéjegyenlőségtől kezdve), mégis elért minket a sötétség, szóval elindultunk visszafelé a szállásra. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, szóval beültünk egy szórakozóhelyre, ahol egy helyi együttes épp koncertet adott, és ott voltunk olyan másfél órát, közben meg beszélgettünk. Egyébként Claes és Sjon is nagyon jó fejek, meg humorosak meg minden. Bár Claes már volt erre többször is, de ő sem ismeri nagyon a várost, szóval tök jól elvagyunk, ő is ugyanúgy rácsodálkozik a város szépségeire. :) Már nem is értem, hogy mért aggódtam otthon, igaz, hogy nem mindig értjük meg elsőre egymást, de kis activityzéssel (mutogatással meg körülírással) simán megértjük egymást.

Úgy aludtam el, mint akit fejbe vágtak, de szerencsére sikerült már 8-kor felkelnem, úgyhogy gondoltam hagyok egy kis emléket, hogy milyen is volt életem első napja Koppenhágában. Vagy ahogy dánul mondják, København-ban. (a ø betűt ö-nek ejtik)

Eőre látom, hogy imádni fogom itt élni. Vajon itt még látni a sarki fényt?

U.i.: A cím annyit tesz, hogy "Koppenhágában élek!"

Fikcionális mi lett volna, ha beszámolónkat olvashatták, egy olyan életből, ami sajnos messziről elkerült.