Tudom, hogy még bőven van idő, de ennyi minden sosem jött még össze. Túl nagy a nyomás. 100%-osan kell teljesíteni, ha nem kapok 5-öst, kisebb az esélye a félévi 5-ösnek is, ami muszáj. Zakatol az agyam és ég a gyomrom. Félek. Ez most nem nyafogás, ez a kegyetlen valóság. Rettegek reggelenként felkelni, tudom, hogy újabb kupac feladatot kapok. Máskor az első héten még semmi sem volt, most már egy hosszú lista. Nem volt még olyan, hogy ilyenkor már szünetért sóvárogtam volna. Elég volt, már a tanulás gondolatába is belefáradok. Lehet, hogy csak kis szex kéne, vagy a tanulásban pár 5-ös, hogy lássam, mindennek van értelme, de még nincs semmi, lebegek. Nem, zuhanok és rettegek a földet éréstől. Szeretnék mosolyogni és élvezni a középiskolát. Vagy már sosem lesz többé ilyen? És hogy fogom bírni az egyetemet?

Egy: Oké, már hivatalosan is be vagyok jelentkezve a nyelvvizsgára, innentől gőzerővel tanulás. Azért vicces volt, hogy nézett rám az igazgató, aztán olvasta a jelentkezésem, és egyből nekiállt mosolyogni, "Jé, te vagy a Pista fia? Végre be tudlak azonosítani." Mondja valaki, hogy semmi sem megy pofára. :)

Kettő: Nyaff, szeptember 26-ig 12 érettségitételt kell megtanulnom irodalomból, ugye minden zöldség, plusz a könyvnélkülik is. Köbö minden napra jut egy egész tétel. És azt sem mondhatom, hogy előre készülök az érettségire, mert ebből 5 még kiesik, mert Petőfiből, Aranyból, Adyból, Babitsból és Kosztolányiból két téma van, érettségin majd egy lesz. De a 20 tétel jelentős százalékát megtanulom addig. Persze mint az idióta. És még én jelentkeztem felelni, hogy ne közvetlen egy időben legyen a nyelvvizsgával és így előbb túl legyek rajta. Sőt, még előadást is vállaltam tartani Kassák Lajosból. Eddig nem hallottam róla, de könnyebb módja az 5-ös megszerzésének. :D Aztán meg ott vannak a kötelezők, van két szabadon választott XX. századi mű. Persze Rowling is alkotott a XX. században, Stephen King számos regénye is akkori. Milyen lenne, ha felelnék abból, hogy Cujo hogy marcangolta szét az embereket? Amúgy Steinbeck műben gondolkozom, csak végre el kellene kezdeni olvasni. Meg akkor már lehet, hogy nem ártana angolul, de ez már mellékesebb. Jut eszembe, lejárta könyvtárban az olvasójegyem.

Három: németes jó hír, végre van valami, amit szerethetek a németben, innentől a német nyelvi laborban vagyunk megint minden órán. Olyan jó a monitor mögött elbújni és nem figyelni... <3

Négy: Most már ezer százalék biztos, hogy filozófián törizni fogunk, hál' Istennek, mert még csak a tavalyi könyvben tartunk a hosszú XIX. században. Nagyon lávolom ezt a témát, eddig nem az a szappanopera szerű Habsburg akárki elvette a cseh akárkit, de a csaj megmérgezte és hozzáment H öccséhez, aki kivégeztette a csajt és hasonlóan idegesítő történések. Apropó töri, ebből is lassan el kéne kezdeni érettségire készülni.

Öt: Vásároltunk ruhákat, kaptam három farmertot, ezzel 100%-os növekedést eredményezve a ruhatáram nadrág szekciójában. Sikerült az én méretemben is ruhát találni a városban, komolyan az évezred csodája. Szentgotthárd Pláza, hehe. Bár az egyik vékony, főleg nyári, meg pont most jó rám, de anyám biztosított, hogy nem fogok hízni jövő nyáron, majd sokat fogyok az érettségi miatt. :) Csak aztán a végén teljesen el fogok fogyni, de tényleg. 52,7 kg, az egyik legkönnyebb az osztályban. Mondjuk az egyik legalacsonyabb is vagyok, szóval nem botsáska arány, de azért komoly. 8)

Mivel tegnap az extra erőszakosan tönkretett mindent (de szó szerint), és a cutenewst nem lehetett se rendeltetésszerűen se máshogy használni, ezért tegnap nem tudtam írni élménybeszámolót. :)

Szóval szeptember 3, hétfő: Nem sikerült elkésnem, hiába terveztem tudat alatt. De azért nagyon vicces lehettem öltönyben biciklin, az tény. Nyakkendő nem volt a nyakamban, azt csak az iskolában vettem fel. Az ünnepi, "agyonnyomésnagyonfáj" cipőt is csak ott vettem fel, minek szenvedjek vele többet, ha nem szükséges? :)

Megvolt a tanévnyitó, hosszú is volt (na jó, nem nagyon, de attól még ne kínozzák az emberpalántákat ilyesmivel), de már mi állunk az aula legszélén, tök jó. 8) Elvileg a megnyitó után maradni kellett volna lenn, az aulában, próbálni énekeket, a délutáni "ünnepélyes tanévnyitóra" (erről később). De mi vagyunk a nagy és okos 12.-esek, szóval elvonultunk. :D Igazából nem ez az indok, hanem az ofői órák csak az éneklés után kezdődtek, és az ofőnek akkor el kellett mennie, szóval előbb tartottuk meg az órát. Szépen végigmentünk minden izés dolgon, órarend, fogadóórák, szülői értekezletek, szünetek, osztálykirándulás, szalagavató, ballagás és minden egyéb. Aztán a második óra után az ofő elment Szombathelyre, egy kisebb műtétre (ekkor lett vége a kornyikálásnak is) és bejött a biosztanárunk, aki egyébként simán kiérdemelné az osztályfőnök-helyettes címet, annyit tett már az osztályért. Megpróbálta gyakoroltatni velünk is a dalokat, de nem igazán jött össze. Aztán megtudtuk, hogy babát vár április 13-ra, úgyhogy már otthon van táppénzen, csak azért jött be, hogy ne legyen gond a helyettesítéssel. Azért ment el ilyen korán, mert veszélyeztetett terhes. Igazából örülök is neki meg nem is, olyan jó, hogy végre kisbabája lesz, de vele egy nagyon kedves és empatikus tanárunkat veszítjük el, ráadásul ki tudja, hogy ki jön majd biológiát tanítani, lehet, hogy valaki olyan, akinél tényleg komolyan kell készülni, ami nem a legjobb, esetleg ott vannak az érettségi tárgyak is, 12.-ben már nem akarok olyan tárgyra tanulni, ami nem kell a továbbtanuláshoz.

Kicsit csodálkoztunk, hogy később szül, mint a diákja (Hajni, az osztálytársunk szeptember 25-re van kiírva, addig magántanulóként van otthon, majd két hónap múlva csatlakozik.), de azért minden szép és jó. Megállapítottuk, hogy osztálybaba lesz, és mennyi nagynéni és nagybácsi lesz körülötte. :)

Aztán 4. óra után haza, ebéd és visszamászni az ünnepélyes tanévnyitóra. Hogy lehet egy tanévnyitó ünnepélyes? Az nem gyászos dolog? :) Egyébként az egész arról szólt, hogy tüntessünk az osztrák környezetszennyezések ellen újból. Jöttek a főmuftik a parlamentből, szakállamtitkárok és hasonló fekete ruhás, napszemüveges, az ukrán maffia tagjának kinéző egyének, beszéltek, volt ének is, bár nem énekeltünk, senki sem énekelt. Megfenyegettek minket, hogy hogyha nem énekelünk, akkor Zámbó Jimmy CD-ket fognak osztogatni. Gondoltuk felvilágosítjuk őket, hogy Fekete Pákó sokkal menőbb, de aztán mégse. :)

A nap konklúziója és többször elhangzott csattanója, hogy mért csinálnánk bármit is úgy, mint a többiek, most már mi vagyunk a nagy, komoly és okost 12.-esek, akiket nem szabad feltartani a folyosón, mert épp érettségire készülni sietnek és minden egyéb. :D

Szeptember 4, kedd: nahát, az ofő nem jött a műtétje miatt, mint kiderült, egész héten nem lesz. Persze jobbulást neki, meg kívánunk minden jót és együtt érzünk, de azért jó a lyukas óra. Főleg ha az a tanév legelső órája. :) Persze azért bementünk, mert reggel még nem tudtuk, hogy nem lesz, de mindegy. Aztán órák jöttek és egyéb kellemetlenségek, bioszon többnyire csak beszélgettünk, ugye tanárnő már nem lesz jövő hét utáni héten, egyből nekiálltunk a törinek (ami nem is baj, mivel még a tavalyi könyvből is bőven van), tesin is rendes óra volt, de rühellem az egészet, bosszantó, hogy nekünk kötelező bejárni. Angolon élménybeszámoló, majd ott is rendes óra, holnapra már bőven van tanulnivaló. Meg töltögettünk jelentkezéseket nyelvvizsgára. Egy hónap múlva nyaff. Aztán anyám kitalálta, hogy mehetnék felsőfokúra is, akkor nem kell külön eszperantóra járnom (ugyebár plusz pontok), hanem egy nyelv lesz teljesen. Végül is logikus, de azt mondom, hogy könnyebb lenne az eszperantó középfok, mint az angol felső, de mindegy, majd halálra tanulom magam decemberig. Aztán ha nem megyek át, a fa alatt is tanulok. Ha meg semmiképp sem jön össze és ezért nem vesznek fel sehova, akkor nyáron meg egy évig ráérek eszperantózni. :)

Délután még ruhashopping, vagy olyasféle, csak hát nem lehet nekem való ruhát találni, mert a nadrágok mind hosszúak, az új rend szerint szinte mind bőszáruak. Ami meg nem, az a fenekemnél lóg, szóval nagyon jó. És ki vannak rám akadva, mert nem tetszenek ezek a fazonok, és így nem lehet most venni, pedig még a munkahely belevenné a tanévkezdési támogatásba. De tehetek róla, hogy hogyha a városban van két ruhabolt és abból az egyikben sem árulnak az én alkatomra ruhát? Biztos direkt csinálom, csak azt nem értem, hogy akkor mért lógnak ténylegesen rajtam.

Na mindegy, jó hosszú lett ez az egész és jó panaszkodós. De utálom a szeptembert, olyan depis hónap. Bezzeg San Franciscóban az év legmelegebb hónapja, nem lenne ilyen gond, hogy már fűteni kell. (egyébként tényleg be kellett fűteni)

Azért, mert új blogom van, már senki sem fog ide felnézni? Nagyobb volt a látogatottságom azokon a napokon, amikor egy betűt sem írtam, mint most.

Vagy teljes mértében zárjam be ezt?

Úgysem érkeznek ide sem hozzászólások, az új blogon is leginkább csak Lidi kommentel. :|

Na jó. Mióta van családi basztassuk Gergőt hét? De komolyan? Tudom, amit tudok, tudom, hogy milyen az arcom. Tudom, hogy évek óta járok kozmetikushoz, bőrgyógyászhoz, kenem minden nyavalyával, szedek rá egy halom akármit. Én vagyok az, aki a tükör előtt áll, én vagyok az, akinek fáj az egész, és nem csak szellemileg, hanem fizikálisan is. És?
Előbb a dédimamám múlt héten, hogy "Mit csináltál az arcoddal, az egész tele van pattanásokkal..." Majdnem visszaszoltam, hogy évek óta, gratulálok az észrevételhez.
Aztán ma az öregapám is, "Hááááát, enyhén szólva nem szép." Tudom, wazze. És nem csak az arcom, a hátam is. Mért van az, hogy nincs bennük elég empátia ilyen téren? Ez nem olyan dolog, amit meg kell mondani valaki szemébe, mint azt, hogy nem megy a cipője a nadrágjához... Ezt észre veszem. Én vagyok az, aki naponta vagy félórát tisztítom, szárítom, kenem, mosom, és láto, hogy nincs eredmény. Én vagyok az, akinek emiatt komplexusa van. De a család, aminek a funkciója talán a támogatás lenne, még bele is rúg az emberbe, hát köszönöm.

Na ki volt az, aki még éjfél után nekiállt egy Psych részt megnézni? És ki volt az, aki alig aludt az éjjel, úgy zakatolt az agya? És mégsem érzem magam fáradtnak.

De most mennem kell. És nem akarom. Hosszú... Unalmas... :S

Nem akarok iskolába menni, nem akarok iskolába menni, nem akarok iskolába menni...
Ez a kezdet vége vagy a vég kezdete?

Ennyi volt, nem hiszem el, hogy csak ennyi. Már csak pár óra van hátra és mindennek vége.

Nem bírom elviselni, meghalok.

Mondja meg valaki, miért van ez így? Mi értelme van így az egésznek? Jó, tudom, az élet rendje, de ne mond, hogy nem szívás.

Oké, ki lehet rólam jelenteni, hogy nem vagyok normális. De tényleg. Egyrészt mert még a tanévnyitó sem volt meg, de már most stresszelek és úgy érzem, hogy az ájulás kerülget. Egyébként ez mindig így van, és nem csak a tanévkezdések előtt, de mindegyik szünetben és a hétvégéken is. Az iskolát nem nekem találták ki, ezt már jó rég kijelentettem magamban, de attól még muszáj kijárni. Oké, még rásegít a dologra, hogy a legutolsó tanévem kezdődik meg alig több, mint 33 óra múlva, és tudom, hogy érettségire készülés és minden egyéb program fogja unalmasabbá varázsolni az amúgy is unalmas hétköznapjaimat. Három éven át néztem a végzősöket, olyan magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak tűntek... Vagy csak én néztem félre a dolgokat? Csak én komplikálom túl az életem, vagy tényleg így van ez rendjén és most országszerte több ezer diák érez hasonló módon, mint én? *pislog*

Ideje lenne ebbe a blogba is életet lehelni.

Mindjárt kezdődik az iskola, és még semmit sem csináltam meg a portfóliómból rajz érettségire, pedig azt ígértem a tanárnőnek, hogy mindent megcsinálok a nyáron. Csak én lehetek ilyen lusta. :roll:

Megnéztem a The Last of Summer című Everwood epizódot (2x01). Úgyis olyan igaz most a sztorija rám is, bár a mai napig nem értem, hogy mért Az utolsó nyárnak lett fordítva, mikor a jelentése A nyár utolsója. Nem az utolsó nyár, még utána két évad is lefutott két nyárral. Azért a nyár utolsója, mert a nyár utolsó napjáról szól az iskolakezdés előtt. Még itt nem jelentettem ki, hogy imádom ezt a sorozatot (is).

Díjnyertes családi dráma, szóval minőségi sorozat. Nagy vonalakban az első évad: Andy Brown New York-i agysebésznek meghal a felesége egy autóbalesetben. A doktor korábban csak a munkájának élt, a családját alig látta, így nem is ismeri a gyerekeit. A fiával, a 15 éves Ephrammal és a lányával, a 9 éves Deliával a coloradói Everwoodba költöznek, egy 9ezer lakosú kisvárosba. A doktor családi rendelést indít, azonban a történetet nem csak a családi veszekedések zavarják meg. Kiderül, hogy Ephram majdnem barátnőjének a barátja, Colin kómában fekszik egy éve, mert egy autóbalesete volt és azóta nem tért magához. A doktor hosszas tépelődés után megműti, a fiú felébred és folytatja az életét. Azonban kiderül, hogy agytrombózisa van, újra meg kell műteni, különben mindenképpen meghal. A műtét közben komplikáció lépett fel, így a fiú sajnos meghalt. Ezzel lett vége az első évadnak, ebben a részben a nyár utolsó napjáról, Colin iskolai megemlékezéséről visszatekintve tudjuk meg a város Colin halála utáni történéseit.

"Nehéz elmondani pontosan mi is történt. Attól függ, hogy kérdezünk róla. Annyiféle verziója él a történetnek, ahány ember a városban. Mindig is így volt. Némelyik mese közelebb áll az igazsághoz, de sosem tudhatjuk melyik.

Most megpróbálok visszatekinteni azokra a napokra, felül emelkedve azon, hogy felelősöket keressek, igyekszem összerakni a képet. Annyit tudok, ami most következik.

Colin Hart temetése a tavasz első meleg napjára esett. Akik részt vettek rajta, számukra az volt életük legnehezebb napja. De szerencsére ez is elmúlt. Szívesen mondanám, hogy azonnal visszatért az everwoodi élet a szokásos kerékvágásba, de nem így volt. Mire beköszöntött a nyár, lassan kezdett minden a régi lenni. Bright és Amy a szokásos nyári munkájukat végezték. Ephram csatlakozott hozzájuk, de kevésbé felemelő pozíciót kapott. Delia végre összebarátkozott egy csapat lánnyal, ami nagyon fontos egy ilyen kislány számára. Andy Brown-t másrészt a város megvetése sújtotta, amely nem volt hajlandó belátni Colin műtétjének kockázatosságát. Ők csak azt tudták, hogy a szeretett fiú már nincs többé. És akit felelősnek tartottak érte, most is köztük jár."

"Van úgy, hogy csupán egy fejezet végén ébred rá a mesélő, hogy lehet legfrappánsabban lezárni egy mesét. A nyár utolsó óráiban Everwoodban úgy tűnt, mindenki készen áll a változásra. Egy új kezdetre, új kalandokra, új barátokra és néhány régire és néhány 'úgymond' barátságra. Ha a halál emlékeztet minket valamire, legfeljebb az lehet, hogy az emberi lélek milyen rugalmas tud lenni. Ha úgy akarja."

Sajnos ez a rész túlságosan emlékeztet a saját nyaramra, hogy mi történt, hogy én hogy éreztem, hogy mind hogy éreztünk. Nem véletlenül érdemelte ki a sorozat a legjobb családi dráma címet.

Itt is vége a nyárnak, az utolsó napról tekintek vissza. Voltak a nyárnak jó pillanatai, de összességében ez volt eddigi életem legrosszabb nyara. Nem tudom elképzelni, milyen rossz lehet azoknak, akik közeli hozzátartozójukat vesztették el. Emlékszem arra a vasárnapra, június 10-e, tisztábban és élesebben, mint bármi más vasárnapra. És az utána következő hétfőre. Életem legszörnyűbb napjára, a gyászszalagokra, a virágokra. Emlékszem a temetésre. Aztán emlékszem, hogy álarcot húztam, mosolyogtam és nevettem, mások is ugyanígy tettek. De belül még mindig a gyász mardosta a lelkemet és úgy éreztem, a nap sosem fog rám sütni. Mindenki mosolygott, de végig ott volt a légkörben, mindannyiunk gondolatában... Vége lett a tanévnek, nem akartam az osztályom látni, nem akartam velük találkozni. Magamba zárkóztam, depresszióba estem.

A június volt a pokol. De már azt hiszem túl vagyok rajta. Isten veled utolsó nyár, a gyerekkorom utolsó nyara. Isten veled Kitti, sajnálom, hogy nem ismerhettelek jobban. :(

Azért ez az idő kegyetlen. Esküszöm összeesküdött a diákok ellen, hogy véletlen se érezhessék felhőtlennek (szó szerint is) a nyár utolsó napjait.

Megvettem mind a 7 új tankönyvemet:
Irodalom,
Irodalom szöveggyűjtemény,
Nyelvtan munkafüzet (a tankönyv két éves),
Angol Star könyv,
Angol Star Practice Book (Mért nem Shining Star? Az sokkal szebben hangzik...),
Történelem,
Matematikát (végre nem a Műszaki Kiadóféle)
Plusz még tavaly előre megvásároltuk a Német tankönyvet és munkafüzetet (Schrittweise és Schritte), bár értelmét nem látom, az iskola nem érti meg, hogy az életben nem fogunk megtanulni németül?
Meg még ugye pár könyvet nem fejeztünk be amúgy sem.

Na mindegy, aztán voltam a papírboltban, feltett szándékom volt 3000 felett vásárolni, hogy 10% kedvezményt kapjak. Nem jött össze, de vettem 3 zselés tollat, egy lefűzőt (én már csak ilyet használok füzet helyett), rotring hegyet meg pár A2-es rajzlapot, de csak kettőezer valamennyit hagytam ott. Ja és nem fogadták el az egyik ezresem, mert a régi fajta. Felháborító, mert elvileg 31-ig el kellett volna fogadniuk, a bankok még fél évig átveszik, az MNB meg 20 évig. De ez Magyarország... Úgyhogy 5ezressel fizettem, mert nem volt elég apróm (pedig nagy volt a kísértés, hogy azt mondjam, bocs, de akkor csak 20ezresem van -tényleg volt az is-) Na mindegy, szépen elcaplattam azzal az ezressel a bankba, és becseréltettem.

Aztán meg eláztam hazafelé. Ugyebár nyár van, nyáááár. Csak az időjárás nem tudja. 8)

Még sok dolog van alakulóban, de lassacskán elnyeri az oldal a végleges alakját. A cutenews telepítésére vagyok a legbüszkébb, korábban azt hittem, hogy átlagos, földi halandó számára lehetetlen, közben pedig gyerekjáték. Imádom ezt a színösszeállítást, arra emlékeztet az egész oldal, hogy bár a nyár elmúlt, de még nincs teljesen vége, hiszen még jön az idős nénik nyara.

Na mindegy, üdvözlök mindenkit, kisebb változások, frissítések még lesznek. ;)

Tudom, hogy ilyenre is csak én vagyok képes, hogy csak nekem vannak ilyen mániáim, de ma augusztus 26 van. A szüleim 1989. augusztus 26-án házasodtak, én 1990. május 26-án születtem. Aki gyorsan számol fejben, más kiszámolhatta a 9 hónap különbséget. Szóval boldog 18. foganásnapot nekem. :P
Jó, igazából 27-re virradván, illetve 27 reggelén történt meg, de mégis 26. Azt vallom, hogy a napnak akkor van vége, amikor lefekszünk aludni. Így gyakorlatilag nagykorú lettem. Sok boldogságot nekem, az ajándék egy új blog. :)

Jesszus, nekem nincs életem! 17 évesen a nyári szünetben, vasárnap este 11-kor azon gondolkozom, hogy aludni kellene menni. Hol vannak a hajnali 3 órák? És mi lett velem? Mi lesz így a jövőmben?

Hogy lehet belesűríteni ezt az egyetlen dolgot egy bejegyzésbe? Sok embernek minden bizonnyal pár szóba is sikerülne, nekem semmiképp. Nem azért, mert nem lehet szavakba önteni, hanem mert túl bonyolult és összetett véleményem van. Mire való a blog? Először is egy kis önvizsgálat. Nekem mindenképp azt jelenti, hogy kiírhatom magamból a gondolataimat, véleményemet. Egy hely, ahol kipanaszkodhatom magamból a fájdalmamat és a sérelmeimet. Ugyanakkor néha filozofálni is szeretek. Imádok kritizálni is, bár ezzel a műfajjal írottan még nem igazán próbálkoztam. Szabad ezeket egy blogban csinálni? Vagy mindre külön blogot kellene vezetni?

Aztán holblog? Ez a legfontosabb kérdésem, amire a válasz egy hatalmas szívás, mert nem tudom. Hol voltam, honnan jöttem, hol vagyok, mit csinálok és hova megyek? Jó kérdés. A blogdreamsről menekültem. Utáltam, hogy belelátott a google, utáltam a szegényes sablonokat, hogy nem foglalkoztak az emberrel. Itt vagyok. Nem tudom mennyire jó ez nekem. Bár sokkal többen olvasnak, mint néhány ismerősömet, de féltékeny vagyok. Hiányolom azokat, akik nem ismernek, akik előítélet nélkül térnének be hozzám. Féltékeny vagyok, hogy a b13-on annyi idegen ember milyen jó közösséggé kovácsolódott. Lehet, hogy rajongókat akarok, nem tudom, de nem vagyok mániákus. Csak jó lenne tudni, hogy másokat is érdekel, amit írok. Nem akarok subba méretű olvasótábort, vagy annyi olvasót, mint ahányan William Sledd vlogját nézik, csak többet szeretnék, mint most. Mindig többet és jobbat szeretnék. És ennek a kérdése a hol is. Itt alig van magyar, kétlem, hogy bárki olvasna idegen, mert még sosem írt senki sem kommentet, akit ne azon a bizonyos fórumon ismertem volna meg. Nem tudom mennyien olvastak a blogdreamsen, de ott sem írtak idegenek. Annyira emlékszem, hogy a végén benne voltam a 20 legolvasottabb blogban, amit a mai napig nem értek, hogy hogyan volt. Gondolom olyan volt a szolgáltató színvonala is. Ott a b13, gyönyörű kapcsolatok, jó emberek, akik törődnek egymással. Illik bepofátlankodni? Meg a legnagyobb gondom, hogy nem írhat külsős. Az oldal szerkezete egész szépen variálható, bár nem a legváltozatosabb. De attól még rájuk irigy vagyok, ilyet szerintem nem igazán lehet máshol találni. Az álmom egy saját blog, amit Rose is meglépett, de oda végképp nem tévedne senki idegen sem.

Persze jó lenne önfeledten is blogolni, de azt hogy lehet megcsinálni? Még néha így is vissza kell fogni magam, mert attól tartok, hogy valamelyik ismerősöm feltéved ide. Kicsi a valószínűsége, de ha iwiwen kutat az ismerőseim közül, találhat olyat, akinek fel van tüntetve a blogja, és ott az ajánlott oldalak között szerepel az én blogom is. Vagy írjak úgy, hogy nyíltan mindenkinek? Akkor mennyire kellene visszafognom magam, és még több dolgot nem írni le, mert olyanok is olvashatják, akiknek nem kellene?

Örök dilemmák, és azt sem hiszem hogy sikerült volna rendesen megfogalmaznom. A rágódásom arról szól, hogy nem tudom hagyjam-e a wordpresset és kezdjek megint egy új blogot? Végül is épp eleget menekültem már eddig is, még egy már nem oszt, nem szoroz. Csak épp alig használtam ezt a blogot is pár hónapig. Ideális nem létezik, a valóság csak az ideák világának silány másolata, ahogy Platón is tartotta a filozófiájában. De attól még nem tudom mi lenne a jó. Nyissak több blogot és többet vezessek? Ez így olyan bonyolult...

Csak egy aprócska jó tanácsot szeretnék megosztani a publikummal: Cseresznyére ne igyatok tejet, csak ha szorulásotok van. Nagyjából ennyi. :D

De komolyan. A családom az őrületbe kerget. Nem tudom, hogy hogy fogom tudni elviselni őket, de unom, hogy nyár van, de még így is kapom az instrukciókat, hogy mikor egyek, mikor fürödjek, mikor feküdjek. Nem az életem 18. évében vagyok? Mért kell engem csesztetniük? Csak lélegezni szeretnék, de nem megy, hogy még a gyász is fojtogat, és ők is ráülnek a nyakamra. Többé nem, nehéz megérteni? Nem vagyok már gyerek, lehet, hogy még felnőtt sem, de gyerek semmiképp. Nehéz ezt ésszel felfogni? És még nehezebb lenne elfogadni, hogy legyen egy kis önállóságom?

Nem értem magam. Hiába keresek magyarázatokat a miértekre az életemben, sosem kapok. Mindig a tökéleteset keresem, sosem elégszem meg azzal, ami van. Mindig mást akarok, nincs állandó álláspontom a világról. Hiába van egy egész szép életem, többnyire folyton elégedetlenkedem vele. Attól félek, hogy abban reménykedve, hogy később jobb lesz a világ, és mindig csak később, egyszer csak azt veszem észre, hogy megöregedtem, és nincs többet később. Mindig menekülök. Azt hiszem, hogy máshol, máshogy jobb lehet. Hiába tudom, hogy soha, sehol, sehogyan, hogy carpe diem, én nem tudom megfogadni ezt a jótanácsot, hiába igyekszem. Hülye vagyok, ennyi.

De tényleg, most mért akarták annak idején annyian, hogy folytassam a blogot? De tényleg? Most alig téved fel napi 20 ember.

És szeretem a Sprotni együttest. Köszönöm Vé. Meg sok mindent szeretek. De azt hiszem a perverz dolgokat nem ide kellene leírnom, meg amúgy sem. :D Mondjuk mindegy, mert lásd hogy senki sem olvas, senki sem kommentel. És mi a sótlan sonka rejtelme? De tényleg. Ha nem sós, akkor milyen? Édes? De olyan nem lehet. De olyan íz, hogy sótlan nem létezik. Íztelen meg semmi sem lehet. Na erre varrjon valaki gombot.

Holnap lesz a legutolsó őrületem. Vizsga, temetés, minden. Szerintem a holnapi nap folyamán eléggé ki leszek készülve, de ha azt túlélem, akkor már csak apróbb dolgok lesznek hátra, mint például a szombati fapakolás a dédimamámnál, de az már egyáltalán nem tanulásos.

Ma próbáltam felkészülni az adatbázis-kezelés vizsgára, majd meglátjuk hogy hogy sikerült.

Viszont most lusta vagyok és nem hangulatom nincs. Ezért be is fejeztem, bye!

Nos, megvolt a tanévzáró. Életem legutolsó tanévzárója ebben az iskolában, jövőre már nem kell bejönni. Hosszú és unalmas volt, de túl vagyok rajta. Csak azt nem értem, hogy mért ért el oda is a rendezetlenség. Határozottan emlékszem, hogy tavaly még nálunk is 5-től haladt fölfelé az igazgató, névsorban. Idén össze-vissza volt itt is az egész, így egyáltalán nem tudtam megsaccolni mennyi lehet még hátra.

Ez volt a legelső alkalom iskolai „ünnepélyre", mióta a 12. évfolyam elballagott. Így mi váltunk az iskola legutolsó (vagy legelső?), mindegy, a lényeg, hogy legfelsőbb osztállyá. Ez annyit jelent, hogy az iskolai rendezvényeken már mi állunk a fal mellett, a fénymásolónál, több helyen tudunk támaszkodni, meg ilyesmi privilégiumokat jelent.

Persze megint nem bírtam fékezni a könnyeimet, az „tisztelegjünk egy perces néma csenddel Kitti emlékének" résznél. Nem tudom mit fogok csinálni a holnaputáni temetésem, bárcsak túl lennék már rajta, ez az egész olyan hihetetlen. Még mindig ugyanúgy ott vannak a virágok, a gyertyák és a képek az osztályban. Még mindig fojtogató a párás ész túlságosan is illatos levegő.

A bizonyítványom nem lett pocsék, de nem vagyok megelégedve vele.
Magyar irodalom - jeles
Magyar nyelv - jeles
Történelem - jeles
Emberismeret és etika - jeles
Angol emelt szintű nyelv - jeles
Német alap szintű nyelv - közepes
Matematika - jó
Informatika - jeles
Fizika - jó
Biológia - jeles
Testnevelés és sport - jó
Informatika fakultáció - jeles

Magatartás: példás
Szorgalom: példás

Mulasztott órák száma: 31

Átlag: 4,58

Van benne egy érdekes tévedés is, az osztályfőnök szerint csak a 10-en jutottam túl, persze így járt az évfolyamelső Valentína is. Kicsit megphotoshoppoltam a scannelt képet, így látható: itt.

Aztán meglátogattam a családot, a mamámék elégedettek voltak vele, de aztán kiderült, hogy még nem tudták a Reni eredményeit. Mikor szóltam pár szót (titokban belelestem), eléggé kiakadtak rajta. Elmentem ide-oda a nagyival biciklin, vettünk egy kis pékárut, miközben eszegettünk, beszélgettünk, főleg a családról és a ballagásról. Eléggé ugyanazon a véleményen volt, mint amin én.
Nem siettem haza, mert az ősök elmentek a Balatonra. Tegnap este szóltak róla, hogy elugranának egy napra. Persze gondoltam jóra és rosszra is, de főleg rosszra. Először is bevonultam a fürdőbe, és a zuhany alatt könnyezve rájöttem, hogy utálom a Balatont és sosem akarok újra odamenni. Persze ez mind azért van, mert ott osztálykirándultunk, és ott vannak az utolsó emlékeim Kittiről. Nem akarnám még inkább ezen idegelni magam. Aztán anyám pénteken vizsgázik, és még semmit sem tud, arról panaszkodik már egy hete, hogy tanul, tanul, még csak a 2B tételnél tart, de már nem emlékszik az 1A-ra. Inkább tanulnia kellene a véleményem szerint. A legutolsó és legfőbb bajom az volt, hogy ennyire érdekli őket a bizonyítványom. És igen, tényleg ennyire érdekli őket, már vagy 6-7 órája kikaptam, de még mindig nem telefonáltak. Tudom, teljesen tökmindegy, ez csak a Gergő. Eléggé bánt, de nem fogom megmondani nekik, úgyis ez már a nem tudom hányadik eset. De 4-ben legalább levélben gratuláltak a kitűnő eredményekhez. Most a mobilok korában még egy hívásra sem érnek rá a hasuk süttetése közben. Hát köszönöm szépen.

Itthon a húgom fogadott, aki az alatt az idő alatt fodrásznál volt. Megint. Most épp festetett. Rózsaszínre és lilára. Már nem mondok semmit, mert szerintem teljes mértékben abnormális az egész. Itt egy kép róla, igaz csak hátulról, amit arra fogok, hogy nem akarom a személyiségi jogait sérteni. Igazából meg meg van sértődve rám, mert fényképezni merem, és nem hajlandó a kamerába nézni. Sőt, még a bizonyítványomra sem volt hajlandó egy pillantást se vetni, pedig ajánlottam neki. És az én hibám, hogy rossz a kapcsolatom vele. Én igazán próbálok vele kommunikálni, de aki hülye, azzal sehogy sem lehet jót tenni.

Aztán próbáltam valahogy az időt elütni, például nekiálltam GTA San Andreast folytatni (épp ideje, októberben jelenik meg az újabb rész), de annyira felhúztam magam rajta, hogy kiléptem, és neki álltam blogolni. Még egyet szeretnék írni, melyben a felháborodásom írom le a tegnapi ballagásról.

Most, hogy bekapcsoltam a scannert, vettem észre, hogy nincs patron a nyomtatóban. Még mindig nincs. Pedig már vagy 3x leírtam a készülék típusát, a festékpatronok sorszámát, mert ennyiszer kérték, hogy majd ők vesznek újat. Marha jó, ez volt több, mint egy hónapja. Köszönöm szépen.

Nem akarok nyarat. Újra iskolába akarok járni, tudom hogy szánalmasnak tűnik. Pár hete még én is úgy vélekedtem, hogy csak legyen minél előbb vége, de szükségem van rá. El kell terelnem a figyelmemet az igazi életről. Az életről, halálról, jövésről, menésről. Akarom a monotonitást, minden reggel felkelni, iskolába biciklizni, várni a tanítás végét, tanulni, tv-t nézni, tanulni. Ambivalens érzelmeket akarok táplálni a szerda iránt. Újra utálni akarom, mert olyankor csak 7 után érek haza, és újra imádni akarom, mert akkor van a House és a 4400 is. Erre most kapok egy nagy semmit. Nyári szünete, ahol a fejemhez vágják, hogy mért nem megyek dolgozni. Lehet hogy igazuk van, de pihenni szeretnék az életem utolsó középiskolai szünetén. Egyetlen munkalehetőség van a városban, az is fizikai, és olyan ismerősök mennek oda, akikkel nem akarok találkozni. Akkora bűn ez?

Teljesen ki vagyok. -.- Fáradt, nyűgös és minden hasonló vagyok. Sütöttem, takarítottam, minden, hogy jöhessenek a vendégek, és hulla fáradtan mosolyoghassak. Csak az a tudat nyugtat, hogy lassan már közeledik a vége.

Lassan nekiállok válaszolni a kommentekre, eddig azért nem tettem, mertem akartam túl depressziós stílusban írni, féltem, hogy valakit esetleg megbántok. Meg amúgy is magamba voltam/vagyok fordulva, de nagyon.

Ide valami szép gyásszöveget terveztem, de nem jön össze.

Egyszerűen nem megy. Szomorú, de tovább léptem. Azt hiszem. Még élesen élnek bennem az emlékek, de már egy új nap virradt. Viszlát drága osztálytársam!