Ma ezzel sikerült sokkolni magam (igazából Lidi küldte a linket). Felháborítónak tartom, hogy ilyesmi a XXI. században megfordul bárkinek is a fejében. Azt pedig még szörnyűbbnek gondolom, hogy még komolyan is veszik. Oké, tudom, hogy Oroszországban még nem ért véget a szocializmus, és az egyén szuverenitását teljesen máshogy értékelik, mint nálunk, de ez egyszerűen minden határon túlmutat. Siralmasnak tartom, hogy ilyen törvényeken gondolkoznak. Az egyik hozzászóló tökéletesen megfogalmazta a véleményem (33. borisz):

ez színtiszta fasizmus.

hihetetlen, hogy itt is vannak, akik szerint ez jó ötlet. szarok az emora, de akik azt mondják, hogy tiltsák be, mert szerintük ez gáz, azok is szimplán fasiszták/kommunisták/diktátorok.

tiltsák be a kopaszságot, a rövid, a hosszú, a göndör és az egyenes hajat. meg a szőkét, a vöröset, a feketét a barnát, a szexet, sőt tiltsák be a zenét, úgy ahogy van, mert minden öngyilkos, meg gyilkos hallgatott már valamilyen zenét. értelme sok van, mondjuk füvet se szív senki, mert tilos.
tiltsanak be mindent bammeg. az nagyon jó lesz.

és a szülői felelőség az hol van? miért egy ostoba divatot kell felelősé tenni basszus?

nem tudom elhinni, hogy ennyire nem értitek mire volt jó a rendszerváltás, pl, mert nekem, mint embernek ne mondhatja most már meg senki felülről, hogy mit szeressek

áááá, üvölteni tudnék...

Ha nem tetszik valami, fordítsd el a fejed, és ne nézd, de ne akard már az akaratod másra is rákényszeríteni. Ha a defektet keressük a történelemben, akkor azt 1967-ben keressük, mikor Scott McKenzie megénekelte a San Francisco (Be Sure to Wear Some Flowers in Your Hair) című számát, ezreket vonzva San Francisco városába. Ez a nyár úgy vonult be a történelembe, mint a szerelem nyara. Ez volt a mai modern gondolkodás gyökere, amióta nem illetlenség például a szexről beszélni. Akkor a szexet is újra be akarjuk tiltani? Mert konzekvens lépés lenne.

A San Francisco című szám közvetve a szocializmus bukásáért is felelőssé tehető, hiszen 1968-ban Csehszlovákiában a rendszerellenes fiatalok himnuszává vált. Betiltjuk Woodstockot is, minden idők legnagyobb fesztiválját? Mert 1969-ben nem valósulhatott volna meg ez a fesztivál a szerelem nyara nélkül. Ami engem illet, a legjobbakban reménykedem, és remélem, hogy sikerül eljutnom a 2009-es Woodstock fesztiválra. (a 10 éves évfordulók és a 25. kerül megünneplésre, ez a 40. lesz) Reménykedtem benne, hogy Koppenhágában majd újságot hordok ki 80-90 koronás óradíjért (mert ott ezért ennyit fizetnek), és napi két óra munkával havi olyan százezer forintnyi fizetésből olyan harminc ezer forintnyit félretéve sikeresen el tudtam volna utazni a holland származású Sjonnal és a dán Claes Andersszel (fikcionális karakterek), az újdonsült barátaimmal Woodstockba. Most mehetek egy mekdonálcba napi hat órát dolgozni, havi hatvanezerért. Ez így nagyon nem kóser, dánkesőn. De ha beleszakadok is, ott akarok lenni Woodstockban. Ha pedig valaha San Franciscóba megyek, biztosan lesz pár szál virág a hajamban.

Tudom, hogy nem Scott McKenzie váltotta meg a világot, de hatalmas szerepe volt benne.

Megint láttam azt az X-akták részt, amitől kiskoromban hetekig nem mertem árnyékok közelébe menni. Még a kilencvenes évek második felében lehetett valamikor, mikor a mamáméknál nyaraltam és kora este még ilyesmi programokat is adott a Magyar Királyi TV. Igazából csak pár jelenetet láttam belőle, mert akkoriban szörnyen rettegtem még a zenéjétől is, és sürgős dolgom volt a szobából a ház elé menekülni, hintázni. Emlékszem, hogy csak nagyon sokára mertem bemenni, és egyből azt kérdeztem, hogy vége van-e már. :) Vége volt, de az a pár jelenet megmaradt bennem. A sztori nagy vonalakban, hogy egy fizikus (máris nem hangzik jól) egy félresikerült kísérlet során felfedezi a fekete anyagot, azaz azt, ami az élő szöveteket energiává alakítja át. Ez annyit tesz, hogy aki belelép a hapsi árnyékába, az puff, eltűnik, és csak egy fekete folt marad utána a szőnyegen, amit semmiféle Vanish Oxi Actionnel nem lehet eltakarítani.

Nos evidens, hogy ezek után hetekig rettegtem minden árnyéktól, mert attól féltem, hogy egyszer csak eltűnök a nagy semmibe. De aztán mégsem történt így, felcseperedtem és olyan 13-14 éves korom óta szeretem is az X-aktákat. Az egyetlen problémám, hogy az emlékeimben határozottan úgy élt, hogy az eltűnt emberek után egy maroknyi homokszerű akármi maradt, amit Mulder egy kocsi tetején is megtalált egy garázsban, összesöpörte, és a kezéből folyatta vissza, közben azt magyarázva, hogy „Scully, emlékszel, a másik két eltűnés helyszínén is ilyen port találtunk.” Most azonban nem volt ilyen, hanem itt fekete égésnyomokat találtak a helyszíneken és ezt magyarázta. Lehet, hogy két részt kevertem össze, mert szerintem nem én folytattam magamban a történetet, és két ilyen hasonló sztori biztos, hogy nincs ugyanabban a sorozatban.

Ha emlékeim nem csalnak, ugyanez a kép volt a Starban is, mikor Gillian Anderson volt a téma és én voltam az, aki aktualizálta a könyv elavultnak számító információit. Headway was way better, a Star leckéit mindig elavultnak találtam.

Ja, a fekete árnyékú fizikust Tony Shalhoub (Adrian Monk) játszotta, de ezt persze csak most vettem észre, mert anno még a Monk sehol sem létezett. Megéri hajnali 1-kor X-aktákat nézni?

Meg kell jegyezni, hogy iwiwre profilt csinálni tényleg vicces dolog. Az új a megtizennyolcult énemről szól, és tényleg szeretem.

Az iwiw-profilok tökéletesen jelzik a jellem- és hangulati változásokat. Mindamellett pedig szórakoztatók is, de az adott személyről úgysem tudsz meg többet egy ilyenen át. Az előző... nos, nagy ábrándozások közepette íródott. A mostanit meg igyekeztem viccesebbre venni, mert nwm szeretném észrevenni, hogy öregszem.

Na jó, ez az a pont, ahol azt mondom, hogy tudja a fasz és felülök az első repülőre, hogy vége lehessen. Most komolyan, kit érdekel, hogy melyik egyenlet növekedik vagy csökken ilyen meg olyan intervallumon?

Akárki akármit mond, az amerikaiak NEM hülyék. Tudják, hogy mire van szükségük, és a többi nem is érdekli őket. Most tényleg, nem tök mindegy, hol van Üzbegisztán vagy, hogy mi a különbség a hungry és Hungary közt? Vagy, hogy Románia fővárosa Budapest vagy Bukarest? (megjegyezném, én is belebuktam, mert Bukarestet kapásból leírtam ch-val) Kit érdekel, úgysem lesz szükségük rá az életben.

A kedvencem a don't go here rész, Vietnám (klikkre nagyobb)

Ők tudnak eBayen és Amazonon vásárolni, tudnak egyenleget vezetni a három folyószámlájukon párhuzamosan, tudnak lakáshitelt lízingelni, tudnak vezetni, ismerik a jogaikat, a lehetőségeiket és a kötelezettségeiket. Ki tudják választani a számukra legkedvezőbb élet-, baleset- és egészségbiztosítást. Ha nem tudnak valamit, és az érdekli őket, fellapozzák a Wikipédiát vagy a Yahoo! Answers-t. Tudnak mosolyogni, élvezettel dolgozni, nyaralni és tudnak élni. Tudják az élet mikéntjét, és nem is bánnak csínján a hozzávalókkal. Mi a fontosabb, hogy függvény értelmezési tartományát elemezgessük, vagy hogy tudjuk, hány plasztikai műtéten esett át Cher? Nos, az előbbire valóban büszkék lehetünk, a második pedig sekélyességnek tűnik, de egy társalgásban határozottan a második a sanszosabb téma. És hogy onnan tudják az országon belüli időeltolódást, hogy a tévében úgy mutatják a műsorkezdéseket? Kit érdekel, legalább tudják. Szerintem az utca emberének nálunk fogalma sincs róla, az Unió hány időzónában terül el.

Szeretem Amerikát. Képesek reálisan szemlélni a világot: akármi történik, ők úgysem szólhatnak bele a világ dolgaiba. Akkor meg minek tudniuk azt, hogy Európában nem csak franciául beszélnek? Ha ide jönnek, úgyis van idegenvezetőjük. Ahogy Lidi szokta mondani, ott az építésznek csak annyi a feladata, hogy a ház jól nézzen ki, az, hogy ne dőljön össze, már a statikus dolga.

Ha pedig hülyéket keresünk, nem hiszem, hogy a tenger túloldalán kellene kezdeni, elég a saját portánkon sepregetni. Nem egy ismerősöm van, akiknek problémát jelent megtalálni a térképen Franciaországot. Nos kedves olvasóim, gratulálok a sztereotípiákhoz. Lehet, hogy egy amerikai nem tudja, hogy hol van Franciaország, de mi Európában élünk, mind EU tagok vagyunk, azért illene tudnunk. Ha egy amerikainak azt mondják, Vermont, lehet, hogy az jut eszébe, hogy síelés, Új-Mexikóról meg Roswell, az U.F.O.-ival, és az 51-es körzettel, de legalább tudja, hogy hol keresse őket. Ha más nem, az első reptéren. Bábkormánytól és összeesküvés elméletektől tartanak? Aztán? Nekünk meg van fejlett macskakő-demokráciánk, világhírű szélsőjobbunk, posztmodern diktátoraink és kooperálásra képtelen pártjaink, amikre rendkívül büszkék lehetünk. Aztán meg csodálkozunk, ha a budapesti zavargás képei összefonódnak az összes kelet-európai és balkáni zavargással.

Blur - Stereotypes

Ami meg engem illet, bár egy levegővel képes vagyok felsorolni cirka 25-30 amerikai tagállamot, és sikeresen elvégeztem egy európai középiskolát, mégis az örömtől könnyeztem, mikor kijöttem matek érettségiről. Nem azért, mert olyan jónak éreztem az eredményt (pedig jó lett), hanem mert nem kell többet a négy alapműveleten túl komolyabban számolnom. Hát de. Mert nem oda megyek, ahova igazából annyira szerettem volna, és most újra élvezhetem a trigonometria rejtelmeit. Szeretnék „hülye” amerikai lenni, akinek tök mindegy, hogy angol vagy ausztrál, mert mindkettőnek a pénzén a királynő szerepel. (Igen, House.)

Ja, nagyon boldog születésnapot, Lidi! :D

Mert ez csak egy aprócska kudarc. Olyan, ami belülről teljesen összetör, de ezt nem mutathatod ki a világnak. Mit lehet ilyen mély sérülés esetén tenni? Hát persze, hogy az elsősegélyért kell rohanni. Ami mindig ott van, ami mindig helyre tesz. Amitől gondolkodni kezdesz, és újraértékeled a dolgokat. Amitől új terveket szövögetsz, és reménykedsz a legjobban. Amitől újra tudsz pozitívan gondolkodni és mosolyogni. Hát persze, hogy az egyetlen örök dolog a zene, ami mindig megvigasztal. Mert amit egyszer megénekeltek, abban sosem kell csalódni. Mert minden akkordnak megvan a saját története. Mert ha igazi rajongó vagy, tudod, hogy ez a banda egyik legkisebb költségvetésével készült klipje, amit pár dollárból, egyetlen nap alatt hoztak össze, mégis úgy tökéletes, ahogy van. A zene pedig azt az orgazmust adja, amit semmi más. És az a mosoly, a legvégén, megfűszerezi az egész művet, és innentől sokkal kevésbé érzed tehernek a problémákat, amik a lelked nyomják. Talán tényleg túl lehet élni, ha az élet nem úgy alakul, ahogy várnánk. Csak épp rendkívül kellemetlen. De legalább tudod, hogy megpróbáltad. 

It’s hard to lead the life you choose
When all your luck’s run out on you
And you can’t see when all your dreams are coming true

And I was in love with things I tried to make you believe I was
And I wouldn't be the one to kneel before the dreams I wanted
And all the dark and all the lies were all the empty things disguised as me

Mert sikerülni fog talpra állni, és magabiztosnak lenni. Még ha nehéz is lesz, még ha az elkövetkezendő pár évben össze kell szorítani a fogaimat.

Elutasítottak. Inoklás nem érkezett, csak annyi, hogy nem nyertem felvételt.

Mondom, nem történt semmi, még itt vagyok, még élek. Kevesebb sem lettem, talán csak mélyen, legbelül.

Itt áll előttem az asztalon, a falnak támasztva. Egyszerűen nézem, de nem merem kibontani. Olyan fura érzés, gyorsabban ver a szívem, érzem, ahogy megemelkedik a vércukrom.

Persze csak egy pillanat lenne átesni rajta, fogni és feltépni a borítékot, de nem merem. Eddig epekedve vártam, hogy megkapjam, most bármit megtennék, hogy pár perccel elodázzam a pillanatot. A pillanatot, amikor az egész életem eldől, mikor megtudom, hogy hol fogok élni az elkövetkezendő pár évben.

Ha elutasítást kapok, nem történt semmi, legalább megpróbáltam.

De ha felvételt nyertem, onnantól az egész életem megváltozik. Kóválygás a pesti éjszakában, villamosok, HÉV, a Budapest Metro, ZP és még ki tudja mennyi lehetőség, ami szertefoszlik. Helyette pedig rengeteg új lehetőség érkezik, élet a biciklizés fővárosában, egy új nyelv elsajátítása, nemzetközi környezet megismerése egy világszínvonalú egyetemen…

A kettő között pedig egyetlen boríték dönt… Ami itt áll előttem, a falnak támaszkodva, és kegyetlenül vigyorog. Vigyorog, mert ő már tud valamit, amit én nem. Még egy utolsó pillanat, mély levegőt veszek és rászánom magam, hogy kinyissam…

Próbáltam követni a take it easy filozófiát, de basszák meg az amerikaiak, nem veszem könnyedén és kész, mert én ilyen túldramatizálós személyiség vagyok.

Igazából ez most Jucnak szól, mert gondoltam megfogalmazom, hogy kellemetlenül érintett, hogy pont azt követően, hogy levéstem az előző bejegyzésben, hogy miatta lenne bűntudatom, ha nem Pestre mennék, msn-en közölte, hogy tulajdonképp azért nem ír rám mostanában, ha nagy ritkán mégis online, mert újfent nincs túl sok közös beszédtémánk.

Ezt tényleg nem gondoltam volna, mert Juc mindig is benne volt abban a pár személyben (tényleg meg tudnám számolni egy kezemen), akivel bármilyen hangulatban képes voltam órákon át akármilyen témáról beszélgetni, mert vele tényleg gördülékenyen mentek a dolgok. Mert ő olyan, hogy hajnali 3-kor is lehet vele beszélgetni, mindig képes mosolyt varázsolni az arcodra. Mert vele akármilyen témáról lehet beszélni, a telefonok szundi üzemmódjától kezdve egészen addig, hogy a Rádió 1 adása Tóalmás előtt egy utolsó kanyarban tűnik el. Mert nyitott, barátkozós, mosolygós, őszinte, szókimondó. Mindig, mindenről van véleménye, nem fél szembe menni az árral, van stílusa és egyénisége, tudja, hogyan kell megnyitni másokat. Mert nem félsz neki megmondani a nemtetszésed, mert tudod, hogy nem sértődik meg érte. Mert ő volt az, akivel életemben először voltam a zp-ben, mert nála aludtam tavaly nyáron, mert ő olyan, hogy bármikor fel merném hívni, ha valami gond lenne. Mert ő benne van abban a pár emberben, akinek a blogjából akkor sem mulasztanék el egyetlen bejegyzést sem, ha hetekig offline lennék, hiába ír naponta több bejegyzést, akkor is minden egyes mondaton végigmegyek. Mert ő nem olyan, mint egy szappanopera, hogy pár rész kihagyásával ugyanoda lehet bekapcsolódni, mint ahol abbahagytad. Ő Juc, egy külön fogalom, aki először idegesítőnek tűnhet, de miután megszoktad a stílusát, és hogy milyen eszeveszett sebességgel mozog a világban, nem tudod nem imádni.

A probléma ott kezdődik, hogy valószínű, én voltam az, aki túlkombinálta a dolgokat, mert igazából nem is voltunk annyira sosem jóban, mert Juc mindenkivel nyitott és mindenkivel képes természetesen beszélni, még ha épp a véleménye szigorúan a tiéddel szemben helyezkedik is el.

De mért van szükség rengeteg közös valóságalapra két ember közti kommunikáció során? Mért nem lehetünk csak úgy barátok? Csak úgy, mert bírjuk a másikat, és mert szeretünk vele beszélni? Ennyi nem elégséges egy baráti kapcsolat alapjához?

Mert olyan nincs, hogy kevésbé jó társaság lennék, minkt a szélsőjobbos blogos társaság. Mert tényleg gáz, hogy mostanában nem beszélgetünk, mikor szeretjük a másikat.

Valami osztálytalálkozó történt a tegnapi nap folyamán. Okés, nem volt ott mindenki, sőt, mert ugye elég sokan nyaralnak, dolgoznak, magyar szigeten (ugh, fúj) vagy ki tudja, hol vannak. A lényeg, hogy azok ott voltak, akikkel jóban vagyok, és átbeszéltük a közelmúlt történeteit. (történetesen, hogy ki kivel, mióta kavar és hasonlók) Mindenkit felvettek valahova, csak azt nem, aki nem jelentkezett. :) Oké, ez hülye megfogalmazás, de tényleg, azon ment a csodálkozás, hogy milyen alacsonyak voltak a ponthatárok.

Egyesek a tóba is bemerészkedtek (brrrr), én megmaradtam a tűz mellett, ott a szúnyogok kevésbé zabáltak. Magyarázatként, tóparton voltunk, az esti órákban.

Ma megérkezett a hivatalos papír is a BME-ről, hogy kongratyulésön a felvételhez, ünnepélyes megnyitó ideje, beiratkozás menete, estébé. Nem kötött le különösebben az egész, jelenleg egyetlen dolog motoszkál a fejemben, az pedig, hogy a tegnapi nap folyamán postázásra került az értesítő a CBS-ről (vagy a KOT-tól, ha nem vettek fel), és ott hánykolódik valahol. Oké, tippem szerint, ha még nem is érkezett meg Ferihegyre, de a koppenhágai reptéren van már (erősen remélem, hogy nem komppal meg vonattal hozzák fél Európán át, mert végül becsavarodnék), szóval most csak annyi a dolgom, hogy várjak. A honlap szerint 10,1-es átlaggal „már” be lehetett kerülni a BSc in International Business képzésre (ott is ez volt a legmagasabb, micsoda meglepetés), a probléma ott van, hogy lövésem sincs, hogy a dán rendszer szerint milyen a teljesítményem. Így meg, hogy nem tudom, mit csinálok egy hónap múlva, olyan kellemetlen. Próbálnék hangolódni, de nem megy, mivel nem tudom, hogy mire kellene. Egy kelet-európai vendég leszek, aki csekély angoltudására támaszkodva próbál eligazodni egy északi világvárosban, vagy én leszek ’a városba’ került vidéki, akinek rá kell jönnie, hogy nem szükséges angol nyelven folytatnia az egyetemi tanulmányait, magyarul sem ért az egészből semmit.

Judit már lassan egy hete Németországban tartózkodik, azóta nem hallottam semmit sem róla. Kéretik tőle blogolászni, hogy milyen arrafelé az élet, hogy mivel telik a napja, hogy megy a német. Ja, boldog névnapot neki, mert őt nem tudtam felköszönteni.

Juc <3 Nem tudlak nem imádni. Mindig képes vagy megmosolyogtatni az embert. Tényleg csak egyetlen SMS-t írtam, és egyből visszahívtál, hogy élő blogolászást tarts, köszi! :) Ha elmegyek Koppenhágába, miattad és Lidi miatt lesz bűntudatom, mert ti tényleg már egy éve mondjátok, hogy milyen jó lesz, ha végre én is Pesten leszek.

Mi lehetne érdekesebb pénteki program, mint a windows reinstall? Igazán nem tudok mást kitalálni. Egyébként gyászjelentés következik: a windowsom tegnap éjjel leállítás közben lefagyott, és többet nem kívánt elindulni. Az msn-kiírásom önbeteljesítő jóslatként vonzotta a kék halált (BSOD is the Microsoft’s most succesfull program).  Szóval ilyen szép kék kékernyővel panaszkodott, hogy ilyen meg olyan indításhoz szükséges fájlok hiányoznak. Mivel nem sikerült varázsolni, duplán, először rendbe tenni, aztán a cé meghajtó tartalmát kimenteni, rövid úton formatáltam és újrapakoltam mindent. Kábé mostra végeztem és most ujjongok, annak tekintetében, hogy sikerült a videokártyához egy mostani drivert találni, szóval most újfent kiélhetem az 1440x900 pixeles felbontású perverzióimat, szóval most a szélesképernyőhöz járó, élethű felbontásra csorgatom a nyálam.

Elképesztő volt, hogy milyen gyorsan felállt a rendszer, miután újra lett rakva. Btw, előkerült 30 giga, ami eddig egy formázatlan meghajtóként elrejtőzött valahova, szóval most plusz helyem is termelődött. Nagyjából mindent sikerült felpakolászni, csak a wmp reklamál, hogy nem tehetem fel a 11-es verziót, mert szerinte nem eredeti a windóz. Oké, eleve a 9. kiadás rajongója voltam, csak az előző újrarakáskor a 10 volt sztenderd felpakolva, amit utálok, így gyorsan váltottam a 11-re, mert a 9 telepítését már akkor sem engedték. Most meg hiányzik a pofás kis albumonkénti nézet, mert az elmúlt hónapok során megszoktam.

Ja, volt itt valami felvételi is, bagatell részlet. Nem mondom, hogy nem vettek fel oda, ahova menni akartam, mert ahova menni akarok, annak a felvételijéről az eredményt legkorábban jövő hét végén kapom meg, de nem sikerült a becélozott szakra bekerülni. Vagyis de, fizetősön, ojje. Így jár az, aki a két legfelkapottabb egyetem legfelkapottabb szakjaira adja be a jelentkezését (annyi, mint BME és BCE (GTK) gazdálkodási és menedzsment), mert ugye a ponthatárok nagyon embertelenek, és oda csak hátrányos helyzetű, gyerekes emberkék jelentkeznek, így születnek 456 pontos határok. Aztán az egóromboló BME-GTK (ANK) gazdálkodási és menedzsmentre a 246-os ponthatár nagyon kellemes, köszi. Szóval azért dolgoztam ki a belem, meg felsőfokúztam, írtam 96%-os érettségiket, egyebek, hogy egy rahedli pénzt letéve ilyen nevetséges pontszámmal nyerjek felvételt. Megjegyezném, Pécsett ugyanez állami támogatásoson 181 pont volt, szóval tényleg van színvonal az országban. ^^

Szóval jövő kedden postára adják a CBS-től a remélhetőlegesen gratulációs felvételi papírt, és International Businesst fogok tanulni angolul, amire itthon a Corvinuson magyarul 475 ponttal lehetett bekerülni. Ha ez nem jönne össze, és mégis a BME-n kellene tanulni:
1. nagyon nem örülnék neki
2. még mindig ott lenne a lehetőség, hogy eltűnjek akárhova és mondjuk New Yorkban legyek táncos egy night clubban, vagy hasonló

Nem vagyok a régi osztályom ellen, vagy ilyesmi, kedvelek én az égvilágon mindenkit (kivéve, akiket nem), de semmi kedvem osztálytalálkozni, hogy szánalomünnep legyen, hogy engem nem vettek fel. Hoppá, talán kicsit magasabbra tettem a mércét, mint a NYME akármilyen szaka, ahova 200 ponttal bármilyen jöttmentet felvesznek. Tömegképzés? Who cares? Ennek ellenére of korz, én hülye mégis megírom, hogy persze, ott leszek, tök jó. Persze, biztos jó. Csak ne kellene néhány emberrel találkozni. Mondtam már, hogy szeretem azt az osztályt? >.<

Ja, Taby *simi*, ha más nem, majd együtt utáljuk a világot, és együtt járva a BCE-GTK gazdálkodási és menedzsment szakára és egy év múlva közösen megmondjuk, hogy basszák meg mind, és lelépünk a civilizációba. Marciért pedig külön részvétem, gusztustalan, hogy Debrecenbe küldik, az a világ vége innen, és kívánom nektek a legjobbakat, talán egyszer ebben a porfészekben is lesz olyan színvonalú oktatás, hogy nem a 200 pontos jelentkezők határozzák meg, hogy a 400 felettiek hol tanuljanak, hanem tényleg azoknak kedvez a felvételi hivatal, akik középiskolában is teljesítettek.

Juditnak sok sikert a nagy Németországban, taníts meg mindenkit magyarul és számolj le ezzel a barbár nyelvvel! :P

Egy érzés, egy hirtelen villanás, és beugrott. Sokáig töprengtem rajta, mi is lehetett a címe, mi is volt benne pontosan. Aztán most, teljesen váratlanul beugrott. Hemingway: Cat in the Rain. Meg kellett keresnem, hogy újra elolvashassam. Az érzés olyan volt, mint amire emlékeztem. Kellemes, mégis nyomasztó. Hemingway biztosít róla, hogy ábrándozni nem rossz dolog, sőt szükséges. Ez tesz minket emberré. Persze a novella elsődleges tanulsága a gazdagság nyomora, de engem mégsem ez fogott meg, hanem a vágyakozás ismerős érzése. 'If I can’t have long hair or any fun, I can have a cat.' Ilyen mondatok naponta százszor cikáznak át a fejemben. Ha nem élhetek az San Franciscóban, akkor élhetek valami életet itt is, még ha nem is olyan színes itt a világ. Még ha itt az ég nem is olyan kék, a fű pedig kevésbé zöld. Mert San Francisco a legőrültebb város az egész bolygón, elég őrült ahhoz, hogy bárkit magába fogadjon.

Sokszor eltűnődöm, milyen lehet az élet a tenger túloldalán. Tényleg ott az a macska? Vagy ez csak egy gyerekes dac, természetes elvágyódás? Az én macskám is elillan, ha utána megyek az esőben? Ki tudhatná, valószínűleg senki. Csak annyiban vagyok biztos, hogy nincs gond a vágyakozással, ez tesz minket emberré. Ha pedig ember vagy, pajzsként tarthatsz olyan dolgokat magad elé, mint tévedni emberi dolog és hasonló bölcseletek. Mert magányosan születünk, az életünket egyedül éljük és végül magányosan halunk meg. Csak a hiányt érezzük. Vágyunk a biztonságra, kis pénzre, szórakozásra, boldog párkapcsolatra, egészségre. Csak akkor vesszük észre valami hiányát, ha elveszítettük. És csak azt veszíthetjük el, ami nem is volt a miénk.

Mert ha hajnali háromnegyed háromkor meghallod a rádióban Bródy Jánostól a Személyi igazolvány című számot, akaratlanul is elterül egy mosoly az arcodon. Talán mert eszedbe juttat egy szebb időt, mikor ezt egy ugyanilyen hajnali órán valahol máshol hallgattad másokkal, és akkor is jót mosolyogtatok rajta. Mikor hajnalban vízipipáztok, közben kibeszélitek az összes ismerősötöket, és hogy kevésbé fázzatok, összebújtok. Majd megszólal a rádióban egy dal, amin perceken át nevettek. Aztán másnap a segélykérő levelet írsz, hogy megtudakold mi volt az előző éjjel játszott szám címe. Mindegy, csak egy illanó emlékek. Már el is múlt. :) AU-IV 385 223.

Aprócska kérdés: Magyarország mióta keresztény ország? De tényleg, eddigi ismereteim alapján Magyarországon vallásszabadság van, és nem létezik de facto államvallás, a judaizmus, a muzulmán, a krisna, buddhizmus vagy épp hinduizmus ugyanúgy teljes értékű vallás, mint a keresztény társaik. Akkor mért kell ekkora marhaságokat leírni és hülyíteni az amúgy sem túl intelligens, szélsőjobbos embereket? (megjegyezném, nem állítottam, hogy a szélsőjobbosok nem intelligensek, azokra utalok, akik szélsőjobbosok ÉS unintelligensek)

Másik dolog: mért van az, hogy igazán gyűlölni csak a mélyen vallásos emberek képesek? Miért, mikor a katolicizmus lényege és egyik alapja a megbocsájtás és elfogadás?

Bár végigvittem a katolicizmus összes szertartását egészen a bérmálásig, egyáltalán nem tartom magam vallásosnak. Nem kívánok olyan felekezet tagja lenni, ami ahelyett, hogy a világ tényleges problémáit próbálná megoldani (éhezés, HIV, szegénység, esélyegyenlőtlenség, túlnépesedés), gyűlöletet szít, és nem lát túl a saját pompáján és bigottságán. Mért kell ennek így lennie?

Csak tudnám megfogadni a saját tanácsom, és távol tudnám tartani magam a jobboldali blogoktól...

Az évfordulókat meg kell ünnepelni. Nem azért, mert illik, nem azért, mert így szokás. Azért, mert nagy dolog, és mert nincs sok belőlük. Persze nem csak az évfordulók fontosak, számos fordulópont van, amiről szép dolog megemlékezni.

Pár hete a wikipédián az eszperantó nyelvű változatra tévedtem. Nem azért, mert olyan gyakran járok arra, de jól esik a tudat, hogy a magyar és az angol változat mellett, ha 22.-ként szintén belépett a százezer cikket tartalmazó, különböző nyelvű wikipédiák közé. Azt gondolom, említenem sem kell, hogy számomra a Wikipedia szó egyenlővé vált a nagybetűs Lexikonnal, hiszen szinte bármilyen témában megtalálhatom a keresett információkat könnyűzenétől, a tv-műsorokon és földrajzon át, egészen a fizika szabályaiig. Sokszor informatívabb, mint az együttesek hivatalos oldalai, vagy több információt tartalmaz egy-egy sorozatról és szereplőiről, mint az IMDB. Ha valamire mégsem találnám meg a választ, arra meg ott van másik két jó barát, a Google és a Yahoo! Answers. Míg az előbbi honlapok közt keresgéli ki a leghasznosabbakat, az utóbbiban élő emberektől kaphatok választ, a föld minden pontjáról.

Hogy mért írom mind ezt a sok mindent le? A történet, azon kívül, hogy tisztelettel adózzak a wikipédiának és a szerkesztőinek, annyi, hogy szavakba öntsem: az internet nélkül elképzelni sem tudnám a mindennapjaimat. Mit tehet az ember, ha hajnali egykor folyamatosan egy szám jár a fejében? Naná, hogy bepötyögi a Googlebe a dal egy sorát, és máris megkapja az előadót és a címet is. (érdekes, hogy az angolban már rég él a to Google up sg kifejezés) Na de mi van akkor, ha az a bizonyos szám egy modern, techno szám, ami egyetlen árva szót sem tartalmaz? Ha a rádióban hallom, előkapom a telefonom és használom a Sony Ericsson TrackID nevű ingyenes, zenefelismerő szolgáltatását. De ha a zene csak úgy magától és a fejemben jelenik csak meg? Pont ez volt velem múlt éjjel. Naná, hogy kikerestem az elmúlt idők legnépszerűbb techno slágerek címét és előadóit, és a YouTube nevű, újabb internetes csodán beléjük hallgattam. Pár perc, és olyan negyedik próbálkozásra már meg is találtam, amit kerestem:

Még nem említettem, hogy alig pártíz perce, szintén az internetnek köszönhetően az Image Entertainment jóvoltából 2003-ban megjelent Goo Goo Dolls DVD, a Music in High Places: Live in Alaska boldog tulajdonosa lehetek, ahonnan ez a csodálatos videó is származik. (Acoustic #3)

>széles körökben mozgok a zene világában, ez tény<

Az, hogy mért Acoustic #3, örök rejtély marad számomra, ugyanis az első kettőről a mai napig nem sikerült utalást elcsípnem, hiába a teljes internet (a Sympathy nevű örök kedvencemet szokták a #4 jelzővel illetni). Maga a szám rövidségének, egyszerű, de annál érthetőbb oka van: az együttes nem akarta, hogy egy ilyen mély tartalmú számból kislemezt, remixeket gyártsanak, beindítsák a pénzcsináló gépezetet.

- Van egy olyan érzésem, hogy ez a bejegyzés nem illik a blogom profiljába, de teszek rá. -

If there are one or more people on your friends list who make your world a better place just because they exist, and who you would not have met (in real life or not) without the Internet, then post this same sentence in your journal.

Az E.on 2008. július 16-ról 17-re virradó éjszaka történő éjjeli áramról nappali áramra történő átállása megint levágta a gépet, ami ezúttal nem indult újra. Sőt, órákon át könyörögtem neki, de az alaplap (vagy mi kell a gép indításához) beadta a kulcsot, ugyanis maga a gép bekapcsolt, csak épp nem indult el semmi. értsd, nem csak a Windows, de az operációs rendszereket telepítő lemezek és a CD-ről futtatható Júlia Linux 1.2 sem indult, mindezek tetejébe a BIOS sem mutatta az élet legkisebb jelét sem.

Gondoltam, sebaj, elő a régi gépet, de abban nem jó a hálózati kártya, hát tegyük át az újból, ami úgysem indul. Hoppá, azon alaplapra integrált van. Nem maradt más, mint mobilon fellépni az internetre.

Aztán 17-én éjszaka, még egy utolsó próbálkozásként újra összedugdostam a gépet, és benyomtam a gombot. Deux ex machina módjára elindult és az óta megint fut. Úgy tűnik a Microsoftnak valami védőszentje van vagy ki tudja.

Since when does YouTube discriminate people by their geographical location? I live in Eastern Europe (Hungary) and nowadays I've got to face with more and more messages saying: 'This video is not available in your country.' It's absolutely outrageous to tell I mustn't watch a video just because I don't live in the US or other part of Western World.

Ez az üzenet került postázásra általam YouTube számára, ugyanis meguntam az általános diszkriminációt. Azt sajnálom, hogy nem fért bele a végére a 350 karakteres korlát miatt, hogy "and this kind of behavior is called discrimination - which is strictly prohibited -  throughout the world." YouTube sucks. (Print scn)

Oké, ezt fontos volt megállapítanom, de tényleg ezt szűrtem le a hétfői nap tanulságaként.

Most akkor az elmúlt hetemről szólnék, hogy megértsétek a történetemet, elmesélem az övékét. Vagy ez J. L. Hewitt szövege, a lényeg, hogy az elmúlt hét eseményeiről írnék vala lentebb.

A sztori pár nappal korábban kezdődik, mikor is nagy unalmamban egy olyan döntést hoztam, hogy jó lenne dolgozni, mert addig sem dögledeznék egymagamban és még extra bevételhez is juthatnék. Így történt, hogy hétfő reggel (inkább délelőtt, de diplomatikusan maradjunk az angol mornignál, vagy inkább kiírom, hogy a 9.47-es vonattal) elindultam Szombathelyre, mert ugye a megyében csak ott vannak diákmunkát közvetítő cégek.

A gotthárdi vasútállomáson kapcsolódott be a történetbe a volt biológiatanárom, aki történetesen szombathelyi lakos, így nem értettem, hogy a nyári szünet derekán egy ilyen korai órán mért Gotthárdról megy Szombathelyre. Elmagyarázta, hogy a bioszérettségi maradékait kellett eltakarítani, gizgazt meg hasonlókat. Aztán egész úton beszélgettünk az életről, munkáról, tanulásról, jelen és múltbéli érettségik hibáiról, egyetemről. Leginkább az maradt meg, hogy mindig a diplomázók családja örül a legjobban a diplomának. Neki a húga fejezte be idén a tanulmányait, szintén Pécsett, és milyen jó, hogy befejezte, mert közben nagyon fárasztó volt. Mármint a húga a családnak. Biztosítottam, hogy nálunk is hasonlóan voltak a dolgok anyuval meg velem is az érettségikor. Szombathelyen aztán elváltak az útjaink, sok sikert kívántunk egymásnak a jövőben és az életben, és mindketten mentünk a magunk dolgára.

Azt gondolom mondanom sem kell, hogy térképpel a kezemben sétálgattam, és háromból háromszor sikerült így is eltévednem, szóval szép teljesítmény, még tőlem is. :P Megjegyezném, hogy a térkép jó volt, én is jól mentem, csak az utcák tekeregtek össze-vissza, nem én voltam a hibás. *bölcsen bólogat*

Az első irodáról kiderült, hogy rendkívüli módon, épp azon a bizonyos hétfőn, csak délután van nyitva. A másodikban kitöltöttem egy jelentkezési ívet, azt mondták, ha lesz valami, telefonálnak. Mondom magamban, persze, majd ha lesz, valószínű, soha. És tényleg nem, ezt az ebédszünetek után kinyitott harmadik, és újfent a legelső irodában is megmondták, ne is számítsak rá, esetleg időszakos szórólapozásra, amit meg nem vállalunk, mert vannak elveink meg felsőfokú nyelvvizsgánk. Előbbit persze szívesen feladnám tisztességes fizetésért cserébe, de nem fogok a nyár közepén a napon aszalódni pár száz forintért napi nyolc órát. (magával az utazási költséggel együtt nagyjából tényleg nullára jönne ki a fizetés) Az egyik helyen ajánlottak egy sárvári munkát, aztán mikor megtudták, hogy hol lakom, már ők sem gondolták, hogy ott kellene dolgoznom. Pedig csak másfél óra innen. :P Legalább egy próbát megért az egész munkakeresés, ha nem is lesz belőle semmi.

Egy kis sétálgatás, nézelődés és fagyizás után (végig zenével a fülemben) az egyik koradélutáni vonattal jöttem haza, és csak a vonatról leszálván vettem észre, hogy egész úton egy másik extanárommal utaztam együtt, aki az első három iskolai évemben felügyelt délutánonként. Egyébként Edit néni névre hallgat, ha valakinek mond valamit. Vele is váltottam pár szót, és közben azon gondolkoztam, hogy a tanárok tényleg vonattal utaznak, és pont azokon, amiken én is.

Rohantam a fordítóirodába, hogy átvehessem a bizonyítványok hivatalos fordítását, de richtig zárva volt, hiába szobroztam ott másfél órát a rögtön jövök felirat előtt. Közben sikerült összefutnom négy volt osztálytársammal is, mint megtudtam, nem csak én unatkozom, ez amolyan kollektív dolog.

Kedden egész nap esett, nem csak az eső, hanem a hőmérséklet is, amolyan fagyjunk meg dolog volt, kabátban is fázós, október. Végül délután elállt az eső pár percre, úgyhogy biciklire pattantam és nyargaltam a fordításokért, amit ezúttal sikerült is átvennem egy kisebb vagyonért cserébe. Már csak az intézményegység-vezetőnővel kellett hitelesíttetnem a magyar másolatokat, ez azonban még váratott magára egy darabon.

Szerdán, mielőtt feladtam a magyar papírokat az Oktatási Hivatalba, még felhívtam a gimit, azt mondták, hogy csütörtökön valamikor, előre nem meghatározott időpontban bent lesz az igazgatónő. Következtetésképp a csütörtököm azzal telt, hogy reggel fél kilenctől fél óránként, húsz percenként telefonáltam, de sosem válaszolt senki. Végül anyu telefonált a lakására, neki sikerült annyit kihúzni belőle, hogy péntek reggel 9-kor ott lesz az irodájában.

Szóval ma is hajnalban keltem, ezért vagyok most is fent, már aláírattam, fel is adtam, remélhetőleg még egy esti járatot sikerül elkapnia, és már csak az iskola kegyességében bízhatok, hogy még elfogadják.

A tegnapi nap folyamán, miután anyu megdiplomásodott, sikeresen hazaértünk. Pécs még mindig meseszép városka, bár a csapvíz még mindig nem tűnik ihatónak. :P

A mai napon pedig elvittem fordíttatni az érettségit meg az utolsó oldalát a bizonyítványnak, mert ugye the show must go on, és valamit kell csinálni szeptembertől is.

Szeretnék meseblogolni, de valahogy nem megy, hogy leírjam a napjaimat. Na jó, megpróbálkozom vele: ma korán keltem, mert orvoshoz kellett menni. Az ultrahangon megtudtam, hogy nem vagyok terhes (micsoda meglepetés, eh), meg hogy minden rendben van bennem, utána meg megint jött a vámpirizáció és egy csomó vért lecsapoltak tőlem. Itthon bekapcsoltam a gépet, de mivel senki sem támadott be msn-en, és semmi érdekes nem történt, sikeresen elaludtam, csak 3 körül ébredtem fel. ^^ Akkor tudtam meg, hogy közben msn-en azért kerestek, jó tudni, hogy néha gondolnak rám. :) Miután felébredtem, ebédeltem, majd mentem a fordítóirodába. Kénytelen voltam venni egy fagyit, mert nyár van, és ilyenkor illik. Reménykedtem benne, hogy hátha összefutok valakivel, akárkivel, de nem sikerült, úgyhogy muszáj voltam hazajönni. Kicsit olvasgattam, tévét bámultam, virágot öntöztem és most itt vagyok, az unalmas életem unalmas pillanatait írogatva. Azon gondolkozom, hogy talán el kellene kezdenem naplót írni, mert a blogomba nem illik bele az ilyesmi. Vagyis elvileg beillik, mert az én blogom és én mondom meg, mi legyen benne, de ez a műfaj nem a kedvencem, gondolom másnak sem.

Amúgy Taby (Noriko) olyan jól megfogalmazta a dolgokat [itt], bár ha történne valami, arról sem blogolnék, mert mostanság ilyen élj a pillanatban, blogolj érzésekről elveket vallok, főleg, hogy a blogom tartalma (ami az életemről szól) Juc megfogalmazása szerint úgyis csak nyafi. Az a tinicsitri műfaj, hogy ma hogyan szőrtelenítettem, utána meg a plázában picsogtam, senkit sem köt le.

Ja, a bejegyzés célja az volt, hogy tudassam, még élek.

Szívesen megválnék az érzéseimtől, olyan ambivalencia hullámzik bennem, hogy az már-már elviselhetetlen. Féltékeny vagyok másokra, mert jobb programijaik vannak. Irigylem őket a megköttetett igaz barátságokért. Szánalmasnak érzem magam, mert nekem egyik sem adatott meg. Ábrándozom, olyan dolgokról, amik lehetetlenek. Tehetetlennek érzem magam, mintha annak a tudatában fuldokolnék, hogy nem tudom kiszabadítani magam, hiába küzdök minden erőmmel, a végeredmény mindenképp a halál.

Amíg együtt szenvedsz a többiekkel, addig a szenvedés is sokkal elviselhetőbb. De hirtelen minden megváltozik, a kollektív sors véget ér, onnantól mindenki a maga keresztjét cipeli. Úgy érzem, szétszakadtam a vágyakozásomban, olyan dolgok után, amik valamiért elérhetetlenek.

Néha széles mosoly terül szét az arcomon, mikor becsukom a szemem és egy illatot érzek. Pár másodpercre újra úgy érzem, hogy a múltban járok, mikor még minden olyan egyszerű volt, de nem sokkal később vissza kell térnem a kegyetlen valóságba.

Nem marad más, csak az álmodozás, hogy egyszer én is lehetek az első valakinek, hogy én is lehetek majd (legjobb) barát, akit moziba hívnak, akitől CD-t kérnek kölcsön, akinek együttest ajánlanak, akivel együtt róják az utcákat csak úgy, egy fagylaltot majszolva. Talán majd olyan is lesz egyszer, mikor nem én leszek az elfelejtett, akinek csak a jogtalan vágyakozás maradt más élete után. Talán eljön majd az az idő is, mikor valakivel együtt álmodozhatok a jövőről, és nem kell egyedül, magányomban más társaságát irigyelnem, hanem büszkén mosolyoghatok igaz barátok közt. Talán. Egyszer.

A szerdai 23:04-es vonat sikeresen beérkezett a szentgotthárdi végállomásra, úgyhogy a világ ezek után sem szabadulhat tőlem.

Igaz, hogy a legcsekélyebb ötletem sincs, hogy mi történt a világban az elmúlt pár napban, mert tévét csak messziről láttam, és még a civilizáció modern vívmányaihoz történő visszatérés is nehézségeket okoz (individuális fürdő, my computer és saját készítésű ételek), de lassan kezdem megszokni.

A kirándulás önmagában fantörpikus volt, a nap szinte végig sütött, eső alig esett. A Balaton még mindig szép, a társaság pedig még mindig jó volt (kisebb szépséghibákkal, de ez hol nincs). Szóval rengeteg alvás, zenehallgatás, karaokézás és még ki tudja mi után hazaértem, és itthon töltök még pár napot, mielőtt újra elindulnék.

Végleg vége van a középiskolának.

Megvolt a bankett is, ezennel az összes középiskolai dolog véget ért, a gimnázium már csak egy az emlékeim közül. Egész jó volt, sokat beszélgettünk, sírtunk, nevettünk, ettünk, ittunk, vigadtunk, fura volt a tudat, hogy akármilyen alkoholt rendelünk, egy kérdés nélkül megkaptuk, azt hiszem, tényleg megértünk. Nem tegeződünk össze egy tanárral sem, de a volt ofőnek megígértem, hogy majd kiránduláson. Azt hiszem a tanárok is jól éreték magukat.

Ma anyuval vásárolgattunk nekem mindenféle ruhadarabokat, csak nadrágot nem lehet rám találni, mert minden leesik rólam. Látszik, hogy a bolygó lakosságának már több mint 50%-a túlsúlyos, ollé. :D Legalább van sok szép, új pólóm, amit fel tudok venni az elkövetkezendő és azutáni napokban. ^^

Holnap, a hajnali 7.55-ös vonattal indulunk, és valamikor délután érünk Szántódra, szerdáig offline leszek. Fotók nem igazán lesznek, mert az egész többnyire közös parton dögölészésből fog állni, előre megbeszéltük, hogy mind nagyon fáradtak leszünk az elmúlt napok miatt és együtt fogunk aludni, vízipipázni, részegen nem engedni a másikat fürdeni, zenét hallgatni, sétálni és beszélgetni. Nagy vonalakban ennyi, majd utána beszámolok, ha valami nagyon-nagyon extra is történt, addig sziasztok!

Magyar nyelv és irodalom 84% jeles (5)
Matematika 96% jeles (5)
Történelem 90% jeles (5)
Angol nyelv 96% jeles (5)
Informatika 83% jeles (5)

Osztom Nick véleményét, aki azt mondja, hogy jó, én is leütöm.

Megjegyezném, hogy nem voltam ott az ünnepségen, mert az iskolának a
"-Bizonyítványosztás pénteken 1-kor...
-...inkább 2-kor.
-akkor 2-kor"
párbeszéd annyit tesz, hogy az ünnepségnek már fél 2-kor vége, köszönöm. Nem igazán bosszantom magam ezen, ennyit erről az intézményről, nekem elég volt 4 év. (Jelezném, hogy azért, mert a vezetést és magát az intézményt utálom, az osztállyal nincs gondom.)

Az általános pontszámítás szerint 430, a duplázós szerint 434 pontom van, gazdaságihoz tuti nem elég a BME-n és a BCE-n, azt hiszem ebből Koppenhága lesz.

Túl vagyok mindenen, elképesztő érzés így nyomkodni a billentyűket, hogy nincs köze a tételekhez. :P

Mióta kijöttem, mintha megváltozott volna a világ. Már túl vagyok az idegeskedésen, kitakarítottam a szobát (végre újra látszik a szőnyeg) és elpakoltam a könyveket. Bealudtam a tévé előtt (bár most egyáltalán nem lineárisan haladok, mert ez még a takarítás előtt volt, de nem érdekel, kihasználom a társalgási stílus nyújtotta előnyöket), legalább kipihentem magam.

Éjjel alig aludtam, reggel alig voltam rosszul, remegve keltem, nem bírtam lenyelni a reggelit. Átolvastam még egyszer a tételeket, kicsit korábban mentem be, mint hogy sorra kerülhettem volna. Aztán volt pár kisebb-nagyobb pánikrohamom, szédültem, alig bírtam kapkodni a levegőt. A legszörnyűbb az ajtó előtt állni és arra várni, hogy végre behívjanak, mikor bent vagy már minden más. Kábé halálra untam magam, mert 4. voltam a sorban és végighallgattam pár angolfeleletet (ugye arra nincs felkészülés, szóval nem tudtam mivel elfoglalni magam). A tanárok jót mosolyogtak azon, hogy egy halom csokit bevittem, de kellett a táplálék a túléléshez, na. :P

Az angol az szuperül ment, jól elbeszélgettem a tanárral, utána az igazgatótól olyan visszajelzést kaptam, hogy legközelebb beszéljek lassabban, hogy ő is megértse (németes). Volt valami mondjak pár szót a városról ahol élek, utána mondtam pár nagyvárost, ahol voltam. A párbeszédes tételnél egy étteremben kellett panaszkodni, hogy a leves hideg, köretnek nem a rendeltet hozták és a bor francia volt, nem angol. A képleírásoknál meg barátokról volt szó, iskolában és iskolán kívül, megemlítettelek Juc, mint az az ember, aki folyton sorozatokat ajánl nekem, hogy mikor mi kezdődik, amit érdemes nézni. :P

A magyarnál Radnótit húztam, Bori notesz, nyelvtan pedig a nyelv és beszéd kapcsolata volt. Mind a kettőt tudtam, nem volt gond, Radnótit mindig is szerettem, a nyelvtan miatt meg sokat aggódtam, hogy valami szófajos vagy mondatrajzolgatós dolgot húzok, de ebből már írtam egyszer ötöst is (az is tételes volt), így okosan magyarázgattam, hogy más nyelvekben is különbözőképp nevezik őket, angolul language és speech, németül Sprache és Rede, franciául meg langue és parole, mégsem külön dolog és nem beszélhetünk egyikről a másik nélkül. :) Viszont az nem esett le, hogy írásbelin is erről volt szó, az olyan régen volt, ki emlékszik már arra… Végül megsúgták, bár nem nagyon tartozott a tételhez, csak mondtam valami okosat és akkor kérdezte a tanár, hogy hol olvashattam erről.

Törinél a tatárjárás és IV. Béla politikája a tatárjárás után tételt kaptam, utálom a középkort, ha nem mondtam még. Annyira reménykedtem az amerikai alkotmányban vagy a gazdasági világválságban, hidegháborúban vagy Magyarország besodródása a 2. világháborúba vagy egyéb olyan tételben, ahol még értem is, hogy mi miért történt, de okosan előszedtem a dolgokat a fejemből meg a források is jók voltak.

Infóból a napjaink nyomtatóinak működési elve és jellemzőik vagy valami hasonló megfogalmazású tételt húztam, ügyesen magyarázgattam a WYSIWYG fogalmát, a nyomtatók csoportosítását, a DPI-ket, lap/perc-et, a mátrix-, a tintasugaras- és lézernyomtatót.

Eredmények holnap, de nem lesz ez rossz. Várom már a bankettet meg a balatoni lustulást is. Azt hiszem, ma korán megyek aludni. :)

Nem érdemes hozzám szólni, ezekben a napokban a legapróbb dolgokon is képes vagyok felhúzni magam. Nem fogok végezni a szóbelire készüléssel, ez annyira biztos, mint hogy most itt blogolászok tanulás helyett. Oké, 10%-ot bármin össze tudok szedni, de kicsit jobbra hajtok.

Amúgy is pont most jött össze minden, vagy amúgy is elég régóta halmozódtak a dolgok, a lényeg, hogy most legfőbb ideje lenne egy teljes kibukásnak, de nem érek rá ilyen apróságokkal foglalkozni, most még a takarításra sincs időm, pedig a szőnyeg már alig-alig dereng fel a papírstócok között.

Gondoltam írok, hogy életjelet adjak magamról. Egy hét múlva a banketten fogunk bulájozni, de már azzal is elégedett lennék, ha csütörtök késő délután lenne. (megjegyzés: 13.00-kor kezdek az angollal és 16.00-kor végzek, de nem tudom mivel, mert a cetli, amire felírtam, elveszett az egyik halmazban).

Örültem volna, ha a 11.-esek cseppet nagyobb rutinnal dolgozzák ki az infótételeket, de nem így történt, 5-6 oldalas tételeik is vannak. Nekem sikerült a gazdasági világválság és az amerikai alkotmány témát is két oldalba belesűríteni, még a magyar leghosszabb tétele is csak 3 oldal 4 teljes verset tartalmazva, ergo annak az értelmi tartalma sem több egy oldalnál. Az összes tételeim hossza átlagban egy oldal körül mozog, nem arról szól, hogy mesedélután legyen, hanem hogy közérthető és minél könnyebben megjegyezhető. Ennek ellenére a redundancia üvölt, és át kell dolgoznom őket, hip-hip hurrá.

Mennék be tanévzáróra, mert milyen jó dolog lehet a galériából nézni, hogy mások hogy nyomorognak, de olyan, mint hírközlés ebben a városban csak elképzelésekben létezik, az iskola honlapja csak azért van, hogy elmondhassuk, ilyen is létezik, a városi hírcsatornák pedig még nem ébredtek fel a téli álmukból, vagy egyből meg is kezdték a nyári szünetüket, nem tudom.

Apropó, nyári szünet, milyen jó lenne még egy igazi nyári szünetet átélni… Sajnos nem lesz ilyen, sajnos elrontottam az egész eddigi életem és most kétségek közt vergődöm. Szeptembertől megszabadulok az egész eddigi életemtől, búcsút mondok mindattól, ami az eddigi hétköznapok szürkeségét jelentette. Persze ez a szürkeség közben biztonságérzetet is adott, hiszen akármi történt, tudtam, hogy az iskola állandó, a szobám állandó, az internet állandó, a tévé állandó. Ha kibukok, bármikor bemehetek a nagyszüleimhez panaszkodni, meghallgatnak. Most mindennek búcsút kell mondanom, hogy egy olyan életet kezdhessek, amire jelen pillanatban nem is vágyom.

Hogy mire vágyom? Látod, ezt nem írom le, a vágyakban épp az a jó, hogy sajátok, ezeket senki sem veheti el tőlem, akárhova is sodor az élet. Csak egy pillanatra vágyom, egy pillanatra, amíg a napsütésben állok, a szemem becsukom és elhiszem, hogy minden másképp van, úgy, ahogy lehetett volna, ha minden másképp alakul.